10. Rész

 "Gyakran hisszük, hogy a múltban átélt félelmek segítségével megjósolhatjuk azokat az eseményeket, amelyektől a jövőben óvakodnunk kell. E gondolkodásmód eredménye, hogy időnk legnagyobb részét a múlton való rágódással, és a jövő miatti aggódással töltjük, a félelem ártalmas körforgása pedig kevés teret enged a jelenben."

Úgy 3 óra múlva már az ágyamban feküdtem, és gondolkodtam. Az ablak felé figyeltem és néztem a fák sötét sziluettjét, ahogyan rázza őket a szél. Világosan látszott, hogy vihar lesz. De vihar ide vagy oda, nem tudtam aludni. Kínoztak a gondolatok, és amit a múlt éjjel láttam. Még mindig nem értettem, talán soha nem is fogom már. Valamiért a halált éreztem magam körül. Szokatlan borzongás fogott akkor el, biztos vagyok benne, hogy látható volt a félelmem. És tudom, hogy mikor éreztem hasonlót, bár a helyzet közel sem volt hasonló...

***

(4 hónappal ezelőtt)

Tisztán emlékszek arra az estére. Ez egy fordulópont volt a kapcsolatunk történetében Louis-val, de rossz irányba... Valahol itt kezdtek a dolgok elfajulni. Hazafelé jöttünk kocsival Doncasterből... Louis szüleinél voltunk, de összekaptak valamin, és ezért jöttünk el hirtelen. Persze a mérgét ott vezette le ahol tudta, elsősorban rajtam... egy ideje már nem tudtam sem őt, sem a tetteit kordában tartani, nem tudtam mit tenni. A legkisebb dolgokon húzta föl magát, kezdtem érezni, hogy rám un, szinte már utál engem (is). Többször is elmentem volna tőle, volt, hogy elszöktem pár órára, de azt hogy végleg menjek, nem engedte meg. Amit épp nem értettem. Ezen az estén is éppen a hőbörgéseit kellett figyelnem és hallgatnom, miközben hazafelé tartottunk a semmi közepén a hóesés alatt. Az út két oldalát erdő övezte már egy ideje, amiben nem lehetett a sötétben látni semmit. Unalmamban mégis arra figyeltem, rá se néztem Louisra.

  -     Miért kellett ekkora fesztivált csapnod? - Vágtam hozzá. - Így mutassunk jó képet a családnak...

  -     Elegem van, hogy 12-nek látszok a szemükben, mondtam, hogy ne szóljanak bele a dolgaimba, nem vagyok hülye, meg tudom oldani. - Vágott vissza.

  -     Nem beleszóltak, csak elmondták a véleményüket, nem mondták, hogy úgy csináld, dehát persze... azt se lehet, semmit se lehet, még levegőt venni SE! - Emeltem meg a hangom alaposan, és jól megnyomtam az utolsó szócskát.

  -     Ne kiabálj... túlzásokba esel. - Vetett rám egy futó pillantást.

  -     Mert te mit csinálsz?? Éppen ugyanezt! Még azt se mondtad el, merre jársz mostanában, mert ahogy észrevettem mostanában én vagyok a legutolsó dolog ami téged érdekel, nem gondolod, hogy ez egy csöppet rossz így? - Néztem rá számonkérően.

  -     Mondtam. Sok a próba. Sok helyre hívnak, és sok a teendő.

  -     Jaaa, értem én! 0-24 órában! Milyen érdekes, hogy csak veled van ez így, a többiekkel nem! - Néztem előre az útra. - És lassíts le, ha nem akarod, hogy úgy végezzünk, mint anyám. - Tettem hozzá nyomatékosan.

  -     Befejezted? Mindig csak jártatod a szád! - Halkított volna le, ami elég gyakori volt tőle, én pedig nagyon utáltam. Haza akartam érni mielőbb. Elegem volt belőle.

  -     Csak úgy, ahogy te... - Vágtam neki az igazságot, és karba tett kézzel figyeltem. Még mindig csak az út volt meg az erdő, mikor valami fura hangot adott ki a kocsi, majd nem sokkal utána meg is állt. Ennyit a hazatérésemről. Alig akartam ezt elhinni...

  -     Ezt komolyan el se hiszem, mi jön még?? - Kiabált.- Te maradj itt és ne szólj semmit. - Utasított, majd kiszállt. Ám én szökni akartam, elfutni tőle, amit már most kész voltam megtenni. Nyilván meghall majd, ezt tudtam. De próbáltam megvárni a pillanatot, mikor belemélyed a dologba. Óvatosan nyújtóztam ki, hogy lássak valamit, majd a megfelelő pillanatban nagyon lassan és nem feltűnően kinyitottam az ajtót, meggyőződve arról, hogy nem figyel és óvatosan kitettem a lábam, majd ellöktem magam és rohanni kezdtem. Persze egyből kapcsolt, mivel a hó ropogott a lábam alatt, megnehezítve a futást. De már jött is utánam, pár méterre volt csak tőlem. Nem mertem hátranézni, csak futottam, ahogy bírtam. A hó némileg adott valamennyi fényt.

  -     Állj meg magad, ne én érjelek utol! - Hallottam a hangját.

 Erre csak jobban pánikba estem, futás közben a hideg arcomon a könnyeim melegét éreztem. De a szerencse most nem szegeződött mellém. Akadályozott a hó, az ágak, és valami gödör, amit nem láttam a hótól, és belelépve egy hatalmasat estem. Mire fölálltam volna, már utolért, és elég erősen húzott föl a földről a karomnál fogva, ami nagyon fájt. Sikítoztam össze vissza és azt akartam, hogy engedjen el.

  -     Neeee... nem akarom!! Engedj el, ez fáj!! - Ordibáltam össze vissza.

  -     Mondtam, hogy maradj ott! Nem vagy normális, hogy idejössz! - Rántott még egyet rajtam, és már mindkét kezével szorított. Éreztem, ahogy a karom fele lassan lezsibbad...

  -     NEM érdekel!! Te meg pláne nem! Elegem van belőled, a hülyeségeidből is!! - Amilyen hangosan tudtam, úgy kiabáltam, közben zokogtam. Komolyan gondoltam, nem csak felindulásból vágtam hozzá. - Nem érdekel, hogy az erdőben vagyunk... kicsit sem... remélem, hogy mindjárt jön valami, ami elharapja egyikőnk torkát, és remélem én leszek az, hogy véletlen se legyek egy helyen veled tovább... - Nyögdécseltem ki a szavakat, majd nyeltem egyet.

  -     A legnagyobb baj, hogy nincs akkora szerencséd, mert ez most nem történik meg. - Erre futásba lendültem, de visszarántott magához, és visszafelé kezdett húzni. Tudtam, hogy a semmi közepén hiába is kiáltok segítségért, éjszaka is van, senki nem hall... de valahogy magától jött.

  -     Nem megyek sehova veled!! NEM!! Engedj el hallod?? - Rángattam volna ki magam. - Azt mondtam engedj, hallottad??! Engedj már el, az istenért, nem akarom hallod?? Hagyj már.... VALAKI! - Kiáltottam el magam elég hangosan, ebben a pillanatban repült föl a mellettünk lévő fáról egy varjú... ami az előbb még biztos, hogy nem volt ott. Olyan lendülettel repült föl, hogy hatalmas hótömeget zúdított a nyakunkba. Én nem kaptam belőle annyit, de Louis annál többet, és pont elég volt ahhoz, hogy elengedjen én pedig elfussak onnan még tovább. Éltem a lehetőséggel. Tudtam, hogy merre futok és hogyan jutok el a városig. Mire ő fölszedte magát onnan, addigra már kellő távolságba kerültem tőle. Nem jött utánam szerencsére. A hideg levegő futás közben a torkomat fagyasztotta, egy idő után nem bírtam tovább. Úgy éreztem, hogy egy lépést se tudok menni tovább. Kapkodtam a levegőt és köhögtem is, de még a semmi közepén is jobb, mint vele. Hihetetlen, hogy az emberek szöges ellentétét látják. Megjátszani könnyű továbbra is mindent. A kedves, aranyos Louis. A vicces, humoros Louis. Az örökké gyerek Louis... Nem. A hírnévtől elszállt Louis, az az igazi. Annyira havas voltam, de a futás miatt nem fáztam, leültem a fa tövébe. Egy kicsit féltem itt egymagam, de még ez is jobb volt. Nem ülhettem itt sokáig, ezt tudtam. Most jobb lett volna meghalni jelen pillanatban, de ahhoz nem kell semmi, csak 1 röpke óra, hogy a hideg végezzen velem, vagy valami más. Ennyire kegyetlen nem akartam magammal lenni, hiába volt az életem maga a pokol. Kénytelen voltam fölkelni, tovább menni. Föltápászkodtam és tovább mentem. Közben a gondolataim a varjún jártak, amit nem tudom, hogy szerencsének, véletlennek, vagy szándékosnak tudhatok-e be, bár valószínű az utolsóra csekély esély van... De abban biztos voltam, hogy nem láttam mikor repült ide.

Mikor már mentem egy ideje, lassan kezdett átfagyasztani a csontig hatoló hideg. Félig bátornak éreztem magam, hogy ezt meg mertem tenni, félig meg gyávának itt egymagam. Lassan ritkultak a fák és kezdtem látni a város fényeit. Fogalmam nincs, hogy jutottam ki élve az erdőből. Mert mostanság aki bemegy, az többet nem jön ki... élve legalábbis. Az erdő és a város külterületét egy nagyobb mező választotta el, ami kb 200 métert jelentett. Ez a környék másabb volt, mint a város többi fele, ugyanis a többi részen London szinte magába foglalta a környező településeket. Ám itt tisztán látszódott a határ, és  látható volt az óriási lakónegyed, ahogyan elterült előttem, a milliónyi fényével együtt. Egy pillanatra megálltam, hogy megnézzem, majd pár másodpercre hátra néztem. Valami mocorgást hallottam, ezért megindultam kicsit gyorsabban, majd kiértem a fák közül. Kapkodtam a lépteimet a mezőn, ami most csak egy nagy fehér síkság volt. Ekkorra már mindent jobban éreztem. Teljesen átfagytam, fáradt voltam, kimerült, de valahogy ki kellett tartsak. Elég késő volt már, de Lanihoz vettem az irányt. Szeret fönt éjszakázni... hülyén jön ki, hogy az éjszaka közepén beállítok hozzá, de ez volt az egyetlen reményem most. Lassan átértem a nagy havas szakaszon, és a házak közé értem. Elsőre nem esett le merre is vagyok, az utcatábla segített. Ekkorra már szinte magamat húztam. Nem tudtam ki fogom e bírni, amíg odaérek, nem sok esélyt láttam rá. Már a halálomon gondolkodtam, mire nagynehezen odaértem a házához. Egyetlen végtagomat sem éreztem már a hidegtől. Majd csöngettem az ajtón. Az a pár másodperc is borzasztó volt, amíg lekászálódott az emeletről, ez neki mindig sokba tart. Majd ajtót nyitott. A meglepődés és a félig borzongás jelei látszottak rajta, ahogy végigmért.

  -     Eleanor... Uramisten... Mi történt veled? Merre jártál?? Gyere be... - Hívott be, és elállt az útból, bejöttem, majd becsukta az ajtót.

  -     Ez.. csak hosszú... és mindegy... és bocsi, hogy behoztam a sarat meg a havat. - Sajnálkoztam.

  Ahogy levettem a kabátom, a kesztyűt, meg a cipőt, nem esett a meleg jól. A hideg miatt égette a bőröm mindenhol. Nagyon fájt.
  -     Hát jó... akkor... szerintem most neked jobb lesz egy meleg fürdő, adok neked ruhát, teát is főzök, aztán elmondod mi van, oké? - Zöld szemeit az enyémbe mélyesztette, mire én bólogattam.

  -     Köszi... - Mondtam halkan.

  -     Sejtem, hogy minek az eredménye ez... - Kezdte el mondani majd a konyha felé ment.

  -     Igen..? - Kérdeztem rá és figyeltem.

  -     Persze. Egy ideje utálom Louist. Nem csak feléd ilyen. Mindenki felé. - Mondta majd vizet engedett a teafőzőbe... - Na de menj föl, szedd magad rendbe, mielőtt tüdőgyulladást kapsz... tudod hogy mit hol találsz. Senki sincs itthon, szokásosan, nem kell sietned. - Mosolyodott el, és rám nézett. - Aztán meg megbeszéljük. - Mondta.

  -     Oké. - Sóhajtottam, majd úgy tettem, ahogy mondta...

 

***

Tehát az akkori félelmem is jogos volt. Egészen mostanáig nem tudtam, mi is legyen. De lassan kezdem érezni, hogy így volt a legjobb. Csak nem értem, mit keres itt. Elment. New York volt a célpontja. Láttam, hogy kiment. Hogy elment. És még a telefonba is beszélt valakivel, hogy ott várja. Még véletlen egybeesésnek is rossz volt. Nem tudja, hogy elmentem. Nem tudja, hogy mi van velem. Talán csak káprázott a szemem. Vagy volt valaki aki hasonlított rá. Már magamban is kételkedem. Ki fog választ adni a temérdek kérdésemre? De most, hogy ennek a gondja lassacskán elszáll, hátborzongató dolgok jönnek. Vagy lehet már megvoltak, csak nem vettem észre. De ha valaki magyarázatot tudna a múlt estére adni... Senkinek se beszélhetek erről. Senki se hinné el nekem.

9. Rész

 "Mindannyian elveszítjük néha önmagunkat, éppen ezért nagyon fontos, hogy legyenek olyan barátaink, akik őszinték velünk, és segítenek saját magunk maradni."

Másnap reggel, vagyis már inkább javában délelőtt a madarak hangjára ébredtem, kinyitottam a szemem, a Nap beesési szöge pont kiszúrta a szemem, ami elég rosszul jött, mire én védekezően takartam el a kezemmel, és átfordultam a másik oldalamra. Semmi kedvem nem volt arra, hogy kiszálljak a puha takaró alól, de már képtelen voltam aludni, így 5 perc után ki is mentem mosakodni, majd lementem a konyhába. Csakúgy mint az előző nap.
  -Szépjóreggelt. - Köszönt rám Ashley egy nagy mosollyal, miközben az asztalt terítette. A pillanat hevében azt hittem, még puszit is nyom az arcomra, annyira lelkes volt.

  -Neked is. - Mondtam. - Mi ez a nagy öröm? - Néztem rá érdeklődő fejjel.
  -Csak jó kedvem van. - Nevette el magát. - És  sokkal jobb lesz, ha ma elmegyünk ketten egy kicsit vásárolgatni, meg nézelődni, és tudod meg hasonlók. - Mosolygott.
  -Hmm... nem is tudom. Nem mindig vagyok jó társaság. - Ültem le az asztalhoz.
  -Jaj nekem ezt ne mondd inkább! Pont olyan akar meggyőzni engem, aki imád vásárolgatni és császkálni?  Mondta, majd miután letett nekem egy poharat, hogy a terítéket kiegészítse, idehozta a reggelit, ami igencsak jól nézett ki, és finom illatokkal árasztotta el a konyhát.
  -Ám legyen. - Vontam meg a vállam, és elmosolyodtam.  - Ethan merre jár? - Kérdeztem, majd kezembe vettem a villámat.
  -Dolgozik. Az étteremben. De ezt már biztos mondta. - Mosolygott. - Majd beugrunk hozzá később. Még úgyse láttad, hogy főzőcskézik. - Nevette el magát. - Amúgy nyugodtan szedj csak. - Mondta majd felém nyújtotta a szedőt.
  -Rendben. Benne vagyok. - Mosolyogtam, majd szedtem valamennyit magamnak. - Ahogy látom, neked se okoz gondot a főzés. - Néztem rá.
  -Azért nem vagyok profi. - Szedett magának is. - Kóstold meg és meglátod, hogy nem nagy szám.
  Belekóstoltam. Nekem kifejezetten ízlett.
  -Nagyon finom. - Mosolyogtam.
  -Örülök. - Nevetett. - Csak nyugodtan egyél amennyit akarsz. Van elég. Aztán pedig készülj, mert haza se jövünk estig. - Vetett egy célzó pillantást, és mosolygott.
 Nevettem egy nagyot. Sokkal jobb kedvem volt így, hogy tudtam kivel beszélgetni. Ashley rendkívül kedves lány volt, egyből megtaláltuk a közös hangot. Lassan befejeztem a kaját, majd elmentem, hogy összekapjam magam. Közben ő is tevékenykedett, majd egy óra alatt összekaptuk magunkat, és kiléptünk az ajtón. Ahogy megláttam az utat és a környék látványát, ahogy kiléptem az ajtón, egyből a tegnapi érzés fogott el. Ám már semmi se emlékeztetett arra a pár percre amit átéltem. Meleg volt, 100 ágra sütött a Nap, a madarak csicseregtek, az emberek sétáltak, és tevékenykedtek a ház körül. Elindultunk balra a járdán, kényelmes tempóban.

 
-Hova is megyünk most? - Kérdeztem.
  -A plázába. Ott minden van. És egy nap is kevés ott. - Nevetett.
  -Ez igaz. - Helyesltem, közben figyeltem az új környéket. Némileg hasonlított Londonra. Majdnem ugyanaz volt. Kisebb-nagyobb tömegek.próbáltak átjutni a zebrán, temérdek autó, zaj, és ember mindenhol. Hihetetlen, de jólesett a pörgés. Összevissza keringtünk az emberek közt, míg megláttam a helyet, ahová tartottunk.
  -Na, itt vagyunk. - Ujjongott mellettem.
  -Végre. - Könnyebbültem meg. Nem mintha megártott volna a kis séta.
  Átmentünk az úton, majd elkacskaringózva az emberek közt bementünk a forgós ajtón. Igen csak vicces játéknak bizonyult... Nevetve bementünk. A szokásos látvány tárult elénk. 4 emelet, üzletek, éttermek, padok, asztalok, mozgólépcső, az egész közepén egy szökőkút... Érdeklődő emberek, és összevissza futkározó kisgyerekek. Eddig nem jutott eszembe, hogy akár ide is jöhetnek hozzám, de már láttam 1-2 figyelő szemet, próbáltam nem föltűnő lenni... Kezdtük valahol az egyik ruhaüzletben. Nagyon sokáig nézelődtünk, próbálgattunk. Több helyre is bementünk. Talán a cipők voltak mindkettőnk gyengéi leginkább. Majdnem három óra alatt untuk meg a ruhákat, és még egy-két ékszerest is megnéztünk. Persze ekkorra már jó néhány teli szatyor a kezünkbe volt, majd ezt megkoronázva egy Starbucks-szal leültünk ott bent egy padra.
  -Húú... Szerintem nem érzem a lábam. Végigjártuk a legjobb helyeket.. Azaz szinte mindent. - Dőltem hátra a padon kényelmesen és a szökőkút körül futkározó gyerekeket figyeltem, és ahogyan belemártják a kis kezeiket a vízbe.
  -Aranyosak. - Mondta elmélkedve Ashley.
  -Az a kislány olyan, mint én voltam kicsinek. Teljesen.
  -Tényleg... Hasonló a beütése. Olyan lesz mint te. - Nevetve rám nézett.

  -Tuti. - Mondtam. - Azt hiszem most érzem azt hogy élek... Vagyis nem azért mondom ezt, mert hogy szétvásároltam magam, hanem mert kizökkentem abból a rémálomból... Hazudnék ha azt mondanám, nincs ez mindig a fejemben, de valószínű rosszabbul lennék, ha ottmaradtam volna. Érzem, hogy milyen igaz, mikor mondják, hogy a problémák elől nem menekülhetsz, és a távolság nem oldja meg. Valóban nem. De én úgy érzem, könnyít, ha eljössz a rossz közegből. - Kidőltek belőlem a szavak. Meg kellett hogy osszam ezt vele.
  -Ennek nagyon örülök, hogy így gondolod. Szívesen látunk, addig maradsz ameddig csak akarsz. Mondtam, hogy nem fogsz unatkozni itt, és segítünk. Majd holnapra is tervezünk valamit, oké? - Vetett rám egy bíztató mosolyt.
  -Rendben. - Mosolyogtam vissza. - De persze csak az idő függvényében, nameg nem szeretném, hogy minden az én pátyolgatásomból álljon... Tudod "Szegény elhagyott lélek eddig menekült, bekuncsorgott a testvéréhez lakni, kihasználja a helyzetét.." Szóval érted. Próbálok majd keresni minél előbb egy házat, vagy egy kisebb lakás is megteszi. - Néztem rá.
  -Nem kell, hogy nyomasszon ez az egész. Eszünkben sincs kitenni, hidd el.
  -Rendben. - Mondtam. - Amúgy... Szerettek itt élni? - Kérdeztem. Érdekelt a véleménye, hogy hogy érzi itt magát, nameg én is többet akartam tudni a helyről. Közben kortyolgattam a Starbucks cappuchinomat.
  -Egész jó itt lenni. Békés hely. Viszonylag. Mármint a külterület ahol lakunk ugye, de persze itt a központban sosem áll meg az élet. A békést meg arra értettem, hogy az emberek toleránsak egymással, és nem igen sok a megrázó dolog, nem úgy mint arra Londonban. - Ecsetelte a gondolatait nyugodt hangnemben.
  -Miféle megrázó dolgokra gondolsz? - Fordultam oda érdeklődően. Lehet nem csak nekem vannak ilyen eltúlzott elméleteim erről a világról.
  -Hát tudod... Ezek a rejtélyes ügyek, amik főként arra terjengenek, nem nagyon jutnak el eddig a dolgok onnan, én is csak egy-két esetet hallottam, de mindenesetre szerintem jó, hogy eljöttél onnan. - Nézett rám komolyan.
  Volt valami a hangnemében és a szavaiban. Mintha többet tudna. Nem igen értettem. De nem akartam boncolgatni ezt, és mindent elmondani. Jobb volt nekem, amíg nem tudom, és hallgattam az eszemre.
  -Értem... Én... Nem tudom mi képes ilyesmikre.. - Többet nem tudtam mondani, csak elfordítottam a fejem, és figyeltem a császkáló népet.
  -Najó, ezt az utóbbit nem azért mondtam, hogy rád hozzam a frászt. - Fogta meg a kezem. - Én is eljöttem volna. - Nézett a szemembe.
  -Jó... Én értem... - Habogtam. - Ez volt a másik ok. Csak a magam biztonsága. - Mondtam.
 Csak bólogatott, majd megszólalt.
  -Na, nem megyünk másfelé is? - Mosolyodott el, hogy kicsit oldja a stresszt.
  -Menjünk csak. - Pattantam fel és fogtam a cuccaimat és megindultunk. Kimentünk a plázából, majd jobbra kanyarodtunk.
  -Akkor megnézzük most, hogy a bátyád hogy tevékenykedik. - Mosolygott és még a tempóján is begyorsított.
  -Rendben. - Mosolyogtam. - Lehet nagyon vicces lesz. - Nevettem el magam.
  -Majd leülünk egy asztalhoz, mivel oda a személyzethez nem mehetünk be.
  -Oké. De akkor eszünk a főztjéből ugye? - Néztem rá célzóan.
  -Naná. Alap, hogy igen. - Mosolygott.

  Nem volt messze az étterem, de már kívül is látszott, hogy eléggé kifinomult hely. Odabent sem volt ez másképp. Annyira szép volt, nagyon előkelő hely, ízléses díszítéssel. Szinte már a hely hozott zavarba, és én éreztem magam rosszul. Hagytam Ashleyt hogy előre menjen, én bekullogtam mögötte. Helyet foglaltunk valahol az egyik asztalnál. Én senkit nem ismertem itt, de ahogy láttam, nem kellett bemutatkozzak... Ashley viszont mindenkit ismert itt, egyértelműen, mivel a bátyám csaja, így nem egyszer jön ide. Hamarosan találkoztunk vele. Kicsit elcsodálkoztam, de örültem neki, hogy "lett" egy normális bátyám, az elzüllött ikertesóm, Elie helyett. Sokat nem tudtunk beszélni, épp csak annyi volt, hogy megtárgyaltuk, hogy mi a helyzet, és rendeltünk valami finomat.
Este 6 körül indultunk haza. Hosszú volt a mai túra, kicsit elfáradtunk. A Nap sugarai még sárgásan megvilágítottak mindent, és még nem volt annyira hűvös. A hazafelé úton fura érzéseim voltak, mintha megfigyelés alatt állnék. Vagy csak kezdek bedilizni, és paranoia kínoz...

8. Rész

 "A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben, hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka."

-Oh, Jézusom. – Nevettem el magam, és valahogy próbáltam megnyugodni. – Halálra ijedtem. Azt hiszem, a hallásommal is lassan baj lesz, mert… semmit se hallottam magam mögött…vagy ilyesmi. - Kapkodtam a levegőt, erősen a frász jött rám.
-Csak nem figyelsz. – Válaszolta röviden, és figyelt.
Ahogy figyeltem, valamiért nem tetszett nekem így ránézésre. Áradt valami belőle. Csak reméltem, hogy nem igazán érződik rólam, hogy menni is akarok, és hogy "örültem a társaságnak".
-Nem, mert éppen volt ott arra valami, és azt próbáltam kivenni… - Hátranéztem. –De..már el is tűnt, semmiség. – Nevettem. Kicsit lehet beütött az üveg pia, de olyan kétes érzések voltak bennem.
Visszanéztem és ő egyet biccentett. Akaratlanul is hülyét csinálok magamból.
-Nem kéne itt kószálni. – Váltott át, és méregetően figyelt.
-Mondok jobbat: neked se. – Fölvontam a szemöldököm. – Csak a különbség az, hogy engem már semmi sem érdekel. – Fejeztem be a mondatot.
-Neked annál inkább nem. És ne beszélj hülyéket. – Vágott vissza.
-Azért jöttem ide, hogy nyugton lehessek végre, ahol senki se bánt! – Itt már szipogtam. – Ez egy… borzasztó…iszonyatos időszak… és nekem…ez nem megy. És nem beszélek hülyéket. Meg amúgy is... fogalmad sincs az egészről... - Vettem le róla a pillantásom, és megfordultam.
-Csak te látod így. Mert összefolynak a dolgok. - Tette hozzá mégis diplomatikusan.
Fogalmam se volt, hogy minek beszélek olyasvalakivel, akit nem ismerek, de jelen helyzetben mindegy is volt, hogy kinek mondok el és mit. Néha valóban jobb egy idegennek beszélni. Leültem a legközelebbi padra, és kitámasztottam a kezemmel a fejem. Ő meg leült a pad másik felére. Nem értettem semmit most valahogy.. Ki ez és mit keres itt.
-Talán… tényleg igaza volt… szörnyű vagyok… minden szempontból. Kívül is belül is… egy rongybaba. – Nyüszögtem, és beletúrtam a hajamba. – Mindig én vagyok az, akinek semmi nem jön össze… Ott volt a nővérem… neki jobb volt. Mindig minden összejött… és ha nem rontja el magát… tökre… szerencsés lenne… jólmenő nyugodt élet… meglett volna minden… és mindene… én pedig… egy rossz döntéssel az egész életemet rontottam el… - Törölgettem a könnyeimet, és nagyokat nyeltem.
-Elég gyorsan megpecsételted a sorsod, pedig még semmit se éltél.. – Nézett rám. Esküszöm nem voltam benne biztos, mit is akar. Minek szól a dolgaimba? És minek áll le velem lelkizni...
-Nem érdekel. Semmi. Soha. Többet. - Jelentettem ki biztosra. Jelen pillanatomban nem tudtam, hol is állok, kiittam a maradékot az üvegből és behajítottam a bokorba, majd megráztam a fejem. Letörölgettem a könnyeimet, de hiába is... újak jöttek a helyükbe.
Rám nézett, majd pontosan elém állt. Hirtelen levegőt sem tudtam venni, nem tudtam mit akar. Még a sírást is befejeztem. A szemembe nézett, majd így szólt:
  -Most pedig elmész haza, nem mész vissza a térre, velem nem találkoztál, nem beszéltünk és soha nem is láttál. - Mondta kicsit lassabb tempóban, közbe nem vette le a szemét az enyémről. Le voltam fagyva, mintha nem lett volna külvilág. Eszembe se jutott, hogy megszólaljak. Azzal arra eszméltem, hogy eltűnt. Nem is voltam tudatomban, azt se tudtam, hogy minek állok egy helyben.
Fogalmam sem volt mit csinálok, csak valami hajtott, hogy elmenjek onnan. Az előbb még biztos, hogy nem láttam a könnyeimtől, és fejfájásig ittam magam a saját nyomorúságom miatt. Nagyon elgondolkodhattam, hiszen végigpörgettem magamban az eseményeket... talán még beszéltem is magamhoz. Most pedig úgy döntöttem, hogy vissza  se megyek a térre, nem érdekel senki és semmi. Majd valahogy szólok a bátyámnak, hogy leléptem... Már javában éjszaka volt, aminek javarészét fogalmam sincs hogy töltöttem el. Kavarogtak a gondolataim, a fejem zakatolt, mint valami gép, de csak arra koncentráltam, hogy egyátalán a házhoz visszataláljak, hiszen nem Londonban vagyok, az utcákat és a környéket nem ismerem, így nehezebb volt. Newcastle nem ugyanaz a hely. Félig a könnyeimet törölgetve, fáradtan, kiborultan csak visszataláltam, felmentem a teraszra, az ajtóhoz léptem, de valamit elfelejtettem... nincs kulcsom a házhoz... az ajtó pedig zárva volt. Sóhajtottam egyet. Az egész utam fölösleges volt.
Mindenképp le akartam ülni, ha már bemenni nem tudtam, leültem az ajtó elé, és nekidőltem. Síri csend volt, sötét és nyugalom. Idegesen dobogtam a lábammal.. most még talán órákat várhatok, mire hazaérnek. De nem szólok nekik. Nem akarom megzavarni a szórakozásukat. Nagyon unalmas volt itt ülni, a várakozás nem igen az erősségem. Most sem volt. Ahhoz, hogy még egy kört tegyek, már fáradt voltam. Így maradtam ülve. Hazudnék, ha azt mondanám, nincs bennem némi félelem... Túl nagy a csönd. Nem olyan mint a megszokott. Föltápászkodtam, majd kimentem a járdáig, és körbenéztem. Nem láttam senkit sem. Mégcsak hangokat sem hallottam. De ekkor hirtelen megcsapott valami fura hideg szél, ami elég hirtelen jött, és az összes hajamat hirtelen az arcomba fújta... Mire kisöpörtem az arcomból, addigra egyre erősödő füstszerű köd kezdett szétterjedni, és elönteni az utcát. Eléggé elfogott a rémület, nem értettem ebből semmit. Az egész helyzet filmbeli volt... és a lehetetlent súrolta... a köd nem olyan volt, mint amilyen az lenni szokott. Lassan, de sejtelmesen örvénylett, mintha mindent el akarna nyelni. Lassan már mindenhol az volt, még az utca fényeit is is félhomályba borította. Elfogott a borzongás. Erre nem volt semmilyen magyarázatom. Leléptem a járdáról az úttestre, és egyenesen a köd áramlásának irányába néztem. Bele akartam látni ebbe a kavargó füstbe... pár lépést tettem előre, kicsit hunyorítva néztem, ekkor valamiket vagy inkább valakiket láttam magam előtt állni egymás mellett... Először csak hármat láttam, aztán már négyet... 15-20 méter és a sűrű köd elválasztott minket, így csak 4 alakot láttam belőlük semmit, ahogyan ott állnak, mintha szobrok lennének. Két lépést tettem előre feléjük, de a szemem egy pillanatra se tudtam elkapni onnan. A harmadik lépésnél visszafogott a félelem. Rájöttem, hogy most félek, de szinte már magam körül minden kiesett, semmit se láttam, csak a nagy ködös semmit és a magam előtt lévőket. Nagyon bajlós volt az egész, a félelmem már pánikszerű volt.. szinte kiszúrták a szemem. Majd a tudatalattim futásra kényszerített. Ekkor hallottam valami hangot, magam mögül meg egyre inkább erősödő fényt láttam, de nem néztem magam mögé.

Elkezdtem pánikszerűen hátrálni, majd a levegőt kapkodva levettem a szemem az alakokról és megfordultam. Ekkor az a közeledő fény kb 5 méterre volt tőlem, és szinte kiégette a szemem. Egy kocsi fényei voltak. Fél másodpercig tartott, hogy kapcsoljak, mielőtt elüt a ködben, még a másodperc töredéke alatt tértem ki előle, de a járdaszélben megbotlottam. Egy nagyot fékezett még abban a pillanatban és megállt. Ekkorra már le voltam bénulva a sokkoltságomban. Transzba esek 4 sötét alaktól, meg egy misztikus köd áramlattól, aztán kishíján elütnek. Lehorzsoltam a tenyerem földet éréskor, szinte égtek. A sofőr azonnal kiszállt, és ide sietett, én addigra éppen föltápászkodtam, de segített.
  -Jól van? Nagyon sajnálom, nem figyeltem, és az utolsó pillanatba láttam, hogy ott áll... én tényleg...- Hadarta kétségbeesetten sajnálkozva.
  -...Felejtse el. - Szakítottam félbe. - És igen... azt hiszem, semmi bajom... Csak kicsit a tenyerem bánta... de igen... jól vagyok. - A hangom eléggé remegett, sírhatnékom volt. Összeszorítottam a fájós kezeimet, és körbenéztem. A köd eltűnt. Tátva maradt a szám a döbbenettől. És már azok a fura alakok se voltak sehol.
  -Biztos, hogy jól van? Nem kell hogy mentőt hívjak? - Próbálta valahogy a helyzetet helyrehozni...
  -Nem, tényleg....nem kell... de köszönöm. Én csak... az én hibám...én... Csak ki akartam nézni, és ezért voltam az úttesten, és itt volt ez a fura köd és...
  -Igen, kicsit hirtelen nőhetett meg a páratartalom, ennyi az egész. De már látja, nincs is semmi. - Nézett körbe meggyőződve. Nyilván ő nem látta, amit én, nem is hiszem, hogy ez a sarkosított magyarázat megoldás lenne erre az egészre.
  -Ez valami más volt, én biztos vagyok benne... Én...
  -Figyeljen.. - Szakított félbe. - Más nem lehetett. Hajnali három lehet, a hőmérséklet ilyenkor már nem a legjobb. Menjen haza, és pihenjen le. Tényleg nagyon sajnálom. Biztos nincs segítségre szüksége? Elvigyem haza? - Nézett rám kérdően.
  -Nem. . Nem kell... itt lakok... - Mutattam a házra. - De köszönöm... menjen csak nyugodtan. - Vetettem rá egy komolyabb pillantást, azzal elléptem előle.
  -Vigyázzon magára. - Mondta, majd sarkon fordult, beült a kocsijába, és elhajtott.
 

Figyeltem amíg el nem tűnt, én pedig visszamentem a házig, és leültem a lépcsőre. Az előbbi ködnek nyoma sem volt. Minden olyan lett, mintha semmi nem történt volna. Semmilyen magyarázatot nem találtam erre, próbáltam elhitetni magammal, hogy az egészet csak elképzeltem, vagy csak beütött a pia. De ez most nem jött be. Ez színtiszta valóság volt. Kezdtem már az őrület határára sodródni az egyedüllétben, vártam, hogy Ethan meg Ashley lépteit mikor hallom meg végre, miközben az égő tenyereim bámultam, és lassan megnyugodtam. Nem kellett sokat várnom, megpillantottam őket, és fölpattantam. Ők is rám szegezték a tekintetüket, ahogy közeledtek, majd ideértek. Enyhe aggodalmaskodás ült az arcukon.
  -Eleanor! Te merre jártál?? Jól vagy? Nem tudtunk elérni, kb 15-ször hívtunk. - Hadarta majd megölelt. Nagyon aggódott.
  -Merre jártál? - Kérdezte Ashley is aggódva.
  -Ott voltam egy ideig... de aztán meguntam, hazajöttem... nem találtalak volna meg titeket a tömegben... és mikor ideértem, akkor jöttem rá, hogy nem tudok bemenni. - Magyaráztam a helyzetet, de nem tudtam leplezni a zaklatottságomat az előbbi pániksorozat miatt.
  -Jól érzed magad? Egész biztos? Lerí rólad, hogy nincs minden rendben. - Láttam az arcán, hogy lejött neki, hogy mennyire össze vagyok kavarodva.
  -Igen, biztos. - Zártam le a dolgot és levettem róla a pillantásom. Nem tudtam volna a jelen pillanatban ezt elmagyarázni, így úgy döntöttem, most ezt hanyagolom.
  -Menjünk be, ne ácsorogjunk itt. - Került ki a bátyám a kulccsal a kezében, majd nyitotta az ajtót. Automatikusan követtük, majd bementünk. Levettem a cipőmet, ezzel alaposan megkönnyebbültem. A többiekre néztem, majd megtámaszkodtam a kanapé támláján.
  -Szerintem én most lefürdök, és lefekszem. Bocsi, hogy így bevágok elétek, csak úgy érzem nem bírom tovább nyitva tartani a szemem. - Mondtam. Tényleg így éreztem, de ugyanakkor már fogalmam nem volt mi miért történik...
  -Jaj ne hülyéskedj. Csak nyugodtan. Mi még nem terveztünk lefeküdni, de majd akkor halkan leszünk. - Mosolyodott el és átölelte Ashleyt.
  -Rendben, akkor jó éjt. - Mondtam, majd ott is hagytam őket, fölszaladtam a lépcsőn.
Fél óra múlva, miután elvégeztem a teendőimet, már az ágyamban feküdtem és gondolkodtam. Próbáltam átgondolni a történteket, de valahogy sehogy sem értettem. Ugyanúgy, mint ahogy tegnap este is, visszatértek a fejembe a saját problémáim. Jelenleg semmilyen kiutat nem láttam ebből, úgy éreztem sose lesz már jobb. Kilátástalannak éreztem a helyzetem, amire nem jött megoldás.

7. Rész

Sziasztok xxTudom, hogy egy hónapja nem volt rész, (mellesleg nem tudom valaki olvassa-e) de most tudtam hozni csak. :/ Tudom, hogy az elején még nem nagyon izgi az egész, de lassacskán bonyolodnak majd a dolgok :D Hát azért remélem nem eget verően unalmas, azért jó olvasást! ^.^
-Diana

 "A világ nem tud legyőzni bennünket, de mi megsemmisíthetjük magunkat azzal, hogy túlságosan is vágyódunk olyan dolgok után, amelyek nincsenek, és azzal, hogy túl sokat emlékezünk." 

Reggel szokásosan ébredtem, attól, hogy a fél éjszakát fönt virrasztottam. A Nap fénye szúrta ki a szemem. Idegesen fölültem, megdörzsöltem a szemem. Idegesített a fény. Vettem egy nagy levegőt, átgondoltam minek is vagyok itt, és hogy mi történik, majd kimásztam az ágyból. Kimentem a rövidke folyosóra, lassan elmásztam a fürdőszobáig, nyitottam az ajtót, és ahogy léptem volna, telibe a bátyámba ütköztem, aki meg bentről jött volna ki.
-Oh, jaj, bocsi, nem akartam, csak épp nyitottam az ajtót és…-Hadartam.
-Teljes mindegy, nem baj, nem láttad. Hogyhogy máris fönt vagy? Nem is hallottam, mikor kijöttél. – Nézett rám.
-Mindig ilyenkor kelek.. fél 9kor már kint vagyok az ágyból. És amúgy meg azért… mert nem volt az ajtó becsukva, csak behajtva. – Mondtam.
-Jaa, így már világos. – Nevetett. – Nem vagy zajos az biztos.
-Próbálok halk lenni. – Mondtam, és ránéztem mosolyogva.
-Amúgy gyere csak, nem tartalak föl. – Mondta és arrébb állt az ajtóból.
-Oooh, köszi. – Mondtam, kikerültem, és bementem.
Egy fél óra múlva mentem le a konyhába teljesen készen. Azt mondták érezzem magam otthon, és csak nyugodtan szolgáljam ki magam. Öntöttem teát, meg amit találtam… de nem nagyon volt étvágyam, így nem vittem túlzásba. Csak ültem az asztalnál, és gondolkodtam a tea fölött, ekkor Ashley is lejött.
-Szépjóreggelt. – Köszönt mosolyogva, majd idejött az asztalhoz elém. - Na, jobban érzed magad már? – Kérdezte.
-Igen, már egy kicsit… talán kipihentebbnek. – Mondtam, és belekortyoltam a teába.
Csak nézett rám, valami sajnálat tükröződött rajta, talán tudja mit élek meg, pedig nem akartam, hogy sajnáljon.
-Szükséged van valamire..? – Kérdezte.
-Nem, köszönöm, semmi sem kell. – Mondtam, és rámosolyogtam.
-Őőő.. figyelj.. Nincs kedved eljönni este velünk a térre? Valami nagy buli este lesz, lesznek koncertek.. meg minden ilyen szabadtéri..kint a park mellett… sokan szoktak lenni.. naa? – Nézett rám és nagyon hízelgett, hogy menjek.
-Nem.. nincs kedvem… menjetek csak ki ketten nyugodtan.
-Ahj ugyan! Gyere csak te is! Jó lesz! Jobb lesz, hidd el, hogy felpörget majd. Nem maradhatsz itthon! – Nézett rám nyomatékosan, majd elkezdett kávét csinálni.
-Nem… nincs szükségem rá. – Mondtam, és legyintettem.
-De, nagyon is van. Este megyünk, úgyhogy készülj. – Mosolygott.
Megráztam a fejem. Nagyon nem akartam menni, de ezek szerint mégis össze kell szednem magam, és kimozdulni a depis világomból. Bár, mondjuk, igaza van… mit árthat nekem ez az egész? Felálltam, majd fölmentem a szobámba, hogy kipakoljam a dolgaimat, amik fontosak. Hallottam, ahogy a bátyám meg Ashley lent beszélgetnek… én csak feküdtem. Egyszerűen nem tudtam, mit csináljak. Elővettem a telefonom, megnéztem ezt-azt. Addig is arra figyeltem, és nem másra.
Délután felé segítettem kicsit takarítgattam ezt-azt, délben pedig főztünk együtt. Attól kicsit jobb volt a kedvem. Sokat beszélgettünk, jobban megismertük egymást. Jól kijöttünk egymással. Örültem, mikor hasonló szokásokat fölfedeztem köztem, és a bátyám között. Olyankor tényleg éreztem a kapcsolatot köztünk. És ebben a borzasztó időben ez nagyon jól is jött. Este felé már inkább lelkiekben készítettem magam. Nem tudom, erre minek is kell készülni, de valahogy még félig nyűgnek éreztem, és talán azért.
Nem ismerem a várost, se az embereket, de mivel már egy ideje eltűntem szem elől, remélem, azért nem fognak utánam rohangálni. Fölvettem valami ruhát, aztán kicsit összeszedtem magam, hogy ki is nézzek valahogy, aztán megnéztem az időt. Majdnem 8 volt, és már eléggé félhomály odakint. Összeszedtem a telóm, meg pár dolgot, egy kisebb táskába raktam, aztán lementem, hogy kész vagyok. Odalent már vártak.
Ott álltak, ők is épp indulásra készen, beszélgettek, azt hittem sokat vártak rám...
-Megvárakoztattalak titeket? – Néztem rájuk kicsit szégyenlősen.
-Jaj, nem, dehogyis. Ebben a pillanatban lettünk kész. – Nézett rám Ashley.
-Készen vagy? – Kérdezte Ethan.
-Jaa, igen, mehetünk is. – Mondtam, majd mentem az ajtó felé.
-Akkor mehetünk is. – Mosolygott Ashley.
Kimentünk, ők zártak, én addig vártam. Majd szép nyugodt tempóban elindultunk.
-Menjetek csak előre, én úgy se tudom az utat. – Mondtam.
Azzal magam elé engedtem őket. Én mögöttük mentem. Ők megfogták egymás kezét, beszélgettek. Azért hozzám is szóltak persze, csak most fura volt, hogy mellettem nincs senki, hiszen már azt is annyira megszoktam. Így hát, én csak mögöttük mentem, és néztem össze-vissza. Már világítottak az utcai lámpák, és sötét volt, az idő pedig nyugodt. Az égen egyre több csillag látszott. Mögöttük mentem, hallgattam mit beszélnek, és csak figyeltem az árnyékokat. Ahogy egyre inkább kijöttünk a lakóterületről, és egyre csak nőtt a forgalom, több ember lett az utcákon, már hallottam a zenét, és a nyüzsgések hangját.
Egyre többen voltak. Csak körbe-körbe néztem. A zene pedig nagyon, és hihetetlen ismerős… gyorsan rá is jöttem mi volt. A Five Seconds Of Summer játszott élőbe itt. Nem akartam elhinni. Éppen a Heartbreak Girl-t játszották. Bár messze voltam még a színpadtól, de már a nyakamat nyújtogattam feléjük. Nagyon sokan voltak. Ekkor a bátyám hátrafordult.

-Oh, wow, nézd kik vannak a színpadon. – Mosolygott.
-Látom, és éppen kiugrik a szívem ahw. – Mondtam mosolyogva.
-Nyugodtan elmehetsz másfelé, ha akarsz, nem kell itt lenned végig velünk.
-Öhm, hát… oké, akkor én körbenézek, és majd összefutunk. – Mosolyogtam, majd figyeltem, hogy merre tudnék menni..
-Oké, csak nyugodtan, ha valami van, akkor majd hívsz, és megtaláljuk egymást. – Mondta, azzal átkarolta Ashley-t.
-Jó, akkor, majd később. – Mondtam, azzal elmentem onnan.
Igen csak sokszínű volt itt a „buli”, sok volt a kajaárus, meg minden kis kütyüt, meg apróságokat árultak, az emberek hemzsegtek a sok kacat után. Nameg volt ahol zene szólt, és a másik oldalt volt a színpad. Figyelgettem, miközben sétáltam a sok ember közt. Mindenki feldobott volt, vagyis én úgy láttam, szerintem csak én lógtam ki ennyire a sorból, aki magába koslat. Közben még mindig a srácokat hallgattam…
(x)

„And when the phone call finally ends,
You say, "Thanks for being a friend,"
And we're going in circles again and again”

Olyan energikusak voltak a színpadon. Éppen valami kajásnál álltam meg. Kellett valami pia, nagyon megkívántam… beálltam a sorba. Mindenki gyorskajával jött el onnan, én pedig kértem magamnak egy üveg piát. Aztán eljöttem onnan, és körbenéztem. Valahogy el akartam jutni a színpad túlsó felére. Megálltam, majd először nagynehezen felbontottam amit vettem, majd belekóstoltam. Csak felejteni akartam, és semmire se koncentrálni. Lehúztam belőle egy nagyot, majd elindultam a tömeg körül, a színpad felé. Közben figyeltem, ahogy énekelnek, és a tömeg is énekel, sikoltozik, hiába voltak ők itt, még ez se vigasztalt. Úgy éreztem, egy örökös körben vagyok. Ahogy közelebb értem, egyre jobban láttam őket, belekezdtek a Beside You-ba. Sírni tudtam volna. Már a legelső hangnál fölismertem.
(x)

„Within a minute I was all packed up
I’ve got a ticket to another world
I don’t wanna go...
I don’t wanna go...

Ez még duplán jól jön. De végül is mindegy volt. A színpaddal szembe volt egy szélesebb szabad hely, ott közlekedtek az emberek. Elmentem arra, majd elvonultam ott a színpad előtt. Szinte az orrom előtt voltak, figyeltem is, aztán amikor ott átértem, a tömeg másik oldalánál álltam meg, bentebb kicsit direkt elvegyülve, hogy ne a szélén álljak. Próbáltam nem föllökni senkit, de valakit véletlen kicsit meglöktem a kezemmel, egy kicsit kifolyasztotta az üvegemből.. Persze az egyből „nekemesett.”
-Sajnálom. – Mondtam hadarva.
-Nem tudsz vigyázni?? – Kiabált rám.
-Mondtam, hogy sajnálom, talán nem hallottad?? – Mondtam hangosabban.
-Óvatosabban is lehetne közlekedni, és nem egy rohadt nagy üveggel, amivel mindenkit leöntesz. – Mordult rám.
-Nem rád öntöttem, hanem a földre, most miért kell bunkónak lenni?? Nem hiszem, hogy majd pont egy ilyen fogja megmondani, mint te. – Kiabáltam rá, de már a körülöttünk lévők erre néztek.
-Te vagy a bunkó. Meg béna. És ronda ribanc. – Azzal arrébb ment, jó messze tőlem.
Fölvontam a szemöldökömet, és pár másodpercig meg se tudtam mozdulni, úgy lesokkolt. Végignéztem magamon. Jobbnak találtam innen most egy nyugalmasabb helyre menni. Lassan kijöttem a tömegből, aztán egy pillanatra megálltam, hogy kitaláljam, merre menjek. A srácok ekkor vonultak le a színpadról. A színpad széle felé néztem, ahogy lemennek, de ekkor valakit még megláttam ott. Azt, akit nagyon nem akartam. Hiába volt sötét, bőven elég volt a sok lámpa fénye ahhoz, hogy fölismerjem egyből. Ez már nem lehetett véletlen. Hogy került ide Louis? Szerencsére röpke 20 méter elválasztott tőle, én eléggé sokkosan lefagyva figyeltem.
Többen voltak ott, bár nem tudtam ki kicsoda ott, de páran tuti a szervezők, a többiről fogalmam se volt. Már kezdtem magam elég hülyén érezni, hogy egy perce arra bámulok. Vettem egy nagy levegőt, megráztam a fejem, majd az ellenkező irányba vettem az irányt, a park felé. Már csak ez hiányzott. Itt be is telt a pohár. Leoltottak, le ronda ribancoztak, és erre még látnom is kell. Meguntam ezt a banzájt. Amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a teret. Eljöttem az emberektől, a nyüzsgéstől, és már örültem, mikor a csendes szakaszhoz értem, majd besétáltam a parkba, és elindultam valamerre az egyik úton. Voltak ilyen lámpák, de elég sötét volt. Talán páran még lehettek errefelé, mert nevetéseket hallottam, de messze voltak. Gyorsan lehúztam a maradék piát, itt elöntött a melankólia, és kiengedtem a könnyeimet. Nagy levegőket vettem, közben egy lendítéssel az üveget bedobtam egy bokorba, nyeltem egyet. Eléggé feszengős volt a levegő, olyan fura érzés kapott el. Nem tudtam eltalálni, hogy érdemes e itt lennem magamban, vagy sem. Le akartam ülni egy padra, de ilyen kettős érzésem volt, nem tudtam eldönteni mit csináljak. Fájt a fejem a piától, de ahelyett, hogy jobban éreztem volna magam tőle, csak lentebb nyomott, mint ahol alapjáraton voltam. Előkaptam a telefonom, hogy megnézzem az időt. 11 bőven elmúlt. Hirtelen olyan hideg volt már. Mentem előre néhány lépést, aztán valamit figyeltem a sötétben.

Nem tudtam meghatározni, mi az, de mozgott. Lassan eldöntöttem magamban, hogy visszafelé veszem az irányt, és keresek egy másik helyet. Kettőt hátraléptem, azzal megfordultam, és egyből belefutottam valakibe. Iszonyatosan megijedtem. Egyet sikoltottam is. Nem hallottam, hogy mikor jött mögém. Azt hiszem, tényleg nem vagyok már normális. Nem tudtam megszólalni, csak nagy szemekkel figyeltem. Csak reflexből egyet hátra léptem. És kifújtam a levegőt. És kicsit elnevettem magam, bár inkább az ijedtség szólt belőlem...

6. Rész

 Sziasztok xx

Tudom, hogy volt egy nagy szünet, amíg nem írtunk, de mostmár igyekszünk hozni rendesen, és remélem több olvasót kapunk :) Ha lesz komi, hozok következőt, addig nem. Szeretném tudni hogy érdekel e valakit, és a véleményeteket is persze, ezért nyugodtan ne féljetek komit írni :)
Pussz: Diana Xx <3

"Csak az ismeretes dolgok biztonságosak. Csak az ismeretest tűrhetjük meg. Az ismeretlen... sebezhetőséget jelent."

 -Újabb állattámadás áldozatait találták a London melletti erdőkben. Két túrázó holttestét, egy férfit és egy nőt. Egy reggel arra járó férfi találta meg a testeket, azonnal értesítette a rendőrséget.
Megfagyott bennem a vér. Csak ültem az ágyon, és remegve figyeltem a TV-t, és közben nagyokat nyeltem. Már megint a támadások…
-A rendőrség egyelőre nyomoz, de csakúgy, mint az előző áldozatoknál, nincs elég nyom. A különös dolog az, hogy ezekben sem maradt szinte vér.  Egyelőre még nem tudni, hogy milyen állat támadhat sorozatosan, de farkasokra is gyanakodnak. A hatóság mindenki figyelmét felhívja arra, hogyha tehetik, ne menjenek ki az utcákra, fokozottan kerüljék el az elhagyatott részeket. A híreket Mary Sommers tudósította Londonból. Ekkor kikapcsoltam a TV-t. Kaptam még egy okot arra, hogy ne kelljen visszamennem Londonba. Ha óvni akarom magam a rossztól, és attól, hogy engem is megtaláljon ez a vadállat, akkor itt maradok. Lehet mindenhol ott vannak… de mégis valamilyen módon ott a leggyakoribb… Valahol egy helyen lehetnek… többen… valahol, ahol nem sejtik. Ott, ahol nem találják meg őket. Talán mindig föl vannak készülve, és azt figyelgetik, mikor kire csaphatnak le. 1 Éve kezdődtek ezek. Emlékszem, hogy anyu akkor ment ki Franciaországba dolgozni, ahonnan sajnos már haza nem ért… Akkoriban tudtam meg én is ezeket, hogy folyamatosak a mészárlások, és egyre veszélyesebb minden. De mik teszik ezeket, és hogyhogy egyre csak durvább a helyzet..? Az emberekben nem marad szinte semmi vér…
Elgondolkodtam… mikor Elie mesélt nekem… fölálltam az ágyól és kisétáltam az erkélyre. Az utca felé nézett. Csak figyeltem a sötétben a házakat, közbe tovább bambultam. Szóval Elie egyszer mesélt nekem a vámpírokról… de inkább hangzott úgy mintha tudna valamit. De be volt állva akkor. Egy szavát se hittem el, sőt inkább kiröhögtem. Még ilyenkor is, mikor jöttek a bajok, látom a szellemeket, Elie meg boszi. Sok lett volna a vámpír a tetejébe. Valahogy ezek ésszerűbb dolgok. Ilyenek voltak mindig Több ember számol be ilyenekről. De ennyi. Más nem lehet. Nincs egyéb bizonyíték, csak abban hiszek, amit látok.
Amit nem, az számomra nincs.
Losing Your Memory
Ebben a pillanatban odakint a járdán valami fekete ködszerű alak elsuhanni látszott. Hirtelen kicsit megfújt valami szellő, hűvös érzés kapott el, de azzal el is múlt. És az a valami (már amit láttam belőle) már akkor sehol nem volt. Egy kicsit jobban kihajoltam a korlátnál, hogy a nyomába nézzek, de már híre-hamva se volt. A levegő újra normális lett, az utca újra nyugalmas. Csak a lámpák fénye volt, ami a rejtélyes sötétbe vág világosságot. A sötét mindig rejt valamit. Erről mindenki megbizonyosodik. Csak némán figyeltem az egyik lámpa árnyékát, majd rápillantottam a szomszéd ház óriási fenyőire. Még egyszer körbenéztem, aztán bementem és becsuktam az ajtót. Amit nem ismersz, az árthat. De mit is mondott Elie pontosan? Vissza emlékeztem arra az estére, amikor elmesélte nekem. Ekkor már két hónapja voltunk magunk, anyu kint dolgozott külföldön már. Ekkor sokat önállósodtunk, kicsit talán érettebbek is lettünk. Ennek kb egy éve lassan.
                                                                       ***
Az ablaknál álltam és figyeltem, győzködtem magam, hogy semmi sem fog erre jönni, és semmi nincs a környékben. Körbenéztem, majd eljöttem onnan, és leültem a fotelba. Eliet figyeltem, ahogy a kanapén kávéval józanítja magát. Valamikor az éjszaka közepe volt, és még mindig nem aludtunk.
-Hozzak még? – Kérdeztem.
-Nem. Köszi. Elég lesz. – Felelte, és letette a poharat az asztalra.
Fölálltam, és kimentem a konyhába, hogy magamnak teát hozzak. Odamentem a pult elé, fogtam a teáskannát, majd vettem egy mozdulatot jobbra, és a fél pillantás alatt láttam valakit odakint. Sikoltottam egyet hirtelen, eléggé megijedtem. Mire fölfogtam eltűnt.
-Mit sikoltozol össze vissza mint egy idegbeteg? – Rivallt rám Elie.
Letettem mindent, ami a kezem ügyébe volt.
-ELIE! – Kiáltottam, és visszafutottam a nappaliba. – Láttam ott valamit. Valami furát. Valaki ott állt, láttam! Olyan érdekes volt, csak… ahj... valaki ott állt, de nem láttam rendesen! Tudtam én, hogy nem vagyunk mi magunk, valaki mindig be… akar… ide… törni. – Mondtam a végét szaggatottan. Tudja, hogy magunk vagyunk, tuti!
-Jaj, ugyan! Én mondtam, hogy csak simán fogadd el, hogy ebben a világban nem minden az, ami. Honnan tudod, hogy ki volt az, és milyen szándékkal sertepertél a házunk környékén..? Nézett rám, és követett a tekintetével. Én pedig befejeztem a zihálást, és ismét leültem.
-Miért kell a legegyszerűbb dolgokat is kifacsarnod és túldramatizálnod?! Iszonyat, hogy te mindenről tudsz valamit mondani. Persze Elie, biztos az öregapám 35. immáron örök életű fiatal reinkarnációját láttam ott, de komolyan…
Megráztam a fejem, és hátradőltem.
-Ez nem India, ahol reinkarnálódunk. Ott hisznek ezekben. –Nézett rám. – Egyszerűbb dolgokra is gondolhatnál, például egy vámpír. Ők szeretnek így suhangatni, ahogy te láttad az előbb. Ők nem föltűnnek, hanem csak szimplán megjelennek, mert mire fölfognád, hogy láttad, addigra már a környékben sincs.
-Örülök, hogy neked ez egyszerű dolog Elie. Akkor menj ki és nézd meg, hátha megjelenik megint, kiharapja a nyakad, megöl, és akkor majd magam oldhatom meg, az egészet! Vagy csak szimplán most nem kokaint szívtál a partyban, hanem valami mást… - Vetettem rá egy nem meglepő pillantást.
-Tudod Eleanor, a dolog szépsége az, hogy semmit sem szívtam. És most nem ittam túl sokat. –Biccentett.
-Tessék akkor. Itt vagyok. Mondjad csak, add ki magadból, ne titkold! Mit tudnak ők? – Néztem a szemeibe.
-Ahogy mondtam, nagyon gyorsak… villámszerűen változtatják a helyüket. És erősek is… nagyon. Nehezen esik bajuk, mivel szinte azonnal gyógyulnak, a sérülés időpontjában… a kisebbek pillanatok alatt múlnak el. Csak a fából készült karó öli meg őket, más fagolyó… vagy amik fémből vannak, nem. Bárhova is kapja.
Fölvontam a szemöldököm.
-Igen csak fantáziadús, Elie. - Nevettem el magam.
 -Ez nem fantázia! – Nézett rám komolyan. – Belelátnak a fejedbe, irányítanak, manipulálnak, úgy irányítják a tetteidet, gondolataidat, az egész elmédet, hogy nem is tudod. Kedvük szerint. Csak teszed, amit mondanak. Vagy arra emlékszel, amit ők akarnak. És még csak rá se jönnél… mert tudod.. – kiegyenesedett – pont olyanok, mint mi.
Nagy szemekkel csöndbe néztem rá. Talán, de csak nagyon talán kicsit elcsodálkoztam. Hányszor találkozhattam már vámpírral az életemben?
-Ne hidd, hogy nincsenek, és azt se, hogy nem találnak meg, ha akarnak. Érzik egymást is, és tudják, hogy mikor mit csinálsz, hol vagy. – Csak figyelt.
-Szeretnék én is ilyen agyat tudod?? – Vágtam oda neki.
-Hah… és persze nekünk, bosziknak, ők ősellenségek. Hosszú, hogy miért. A lényeg, hogy nem szövetkezünk. Mindegyik rossz, egyforma az összes.  Nincs ott kivétel. Sunyik gonoszak, csak a véredre hajtanak. Beférkőznek a bizalmadba, aztán egyszer csak azt veszed észre, hogy már nincs menekvés…és puff, halott vagy… csak akkor állnak hozzád közel… tanuld meg.
Csak csöndbe figyeltem, továbbra is. Eléggé belém fojtotta a szót. De kénytelen voltam megmondani a véleményem.
-Figyelj, Elie. Nem tudom, tényleg, hogy csak át akarsz e verni, vagy nem, de mindegy is, oké? Amíg biztosra nem látom, és magam nem győződök meg a létezésükről, addig ne is traktálj ezzel!
Azzal otthagytam, és fölmentem a szobámba.
                                                                    ***
Föleszméltem a gondolatmenetemből, és visszamásztam az ágyamba. Elie boszi volt, sokkal jobban benne volt ezekben a dolgokban. Érdekes dolgok ezek. Néha látok olyanokat, amiket nem tudok hova kötni, megmagyarázni.  Ilyenkor szó szerint nem értem, amit látok. Hazudott volna, vagy tényleg igaz?

Talán a szemem előtt vannak? Talán azt észrevenném. De nem tudni. Ez a világ nehéz világ. Érthetetlen, gonosz, sötét. De mit érne ez a világ, ha csak a jó lenne benne? Túl könnyű lenne és unalmas? Milyen lenne az élet fura dolgok nélkül? Kifogyna a világ a rejtélyekből, az emberek nem kutatnának, és gondolkodnának ilyen dolgokon. De talán ha létezik is egy másik világ, nem hiszem, hogy engednék, hogy a kíváncsi halandók bármit is megtudjanak róluk. Nem lehet. Mert a kettő nincs párhuzamban, békében élni egymás  mellett. Egyik a másik ellensége, ha mindenki rájönne ezekre, talán még több félelem, és baj lenne, felborulna ez az érdekes egyensúly, és nem is tudom, hova is fajulhatna ez a világ akkor. Egy dolgot azért látok: valami elfajulni készül, és kitörni. Elszakad az a láthatatlan drót, ami eddig mindent tartott. Valami készül. Minden hely veszélyes lesz. Az emberek félnek. A dolgok lassan megtörnek. És én is félek. Jobban, mint amennyire látszik. Mindent és mindenkit elvesztek magam mellől. És nem tudom, hogy óvjam azokat, akik még itt vannak.
Csak gondolkodtam, figyeltem a fényeket. Óriási volt a csend. Közben lassacskán elaludtam végre.

5. Rész

"Mindenki csalódást fog okozni: mindenki, akiben bízol, mindenki, akit megbízhatónak hiszel. Amikor a saját sorsukról van szó, az emberek hazudnak, titkolóznak, megváltoznak, majd eltűnnek, egyesek egy új arc vagy személyiség mögé, mások sűrű reggeli ködben, egy szikla túloldalán."

Lassan rávettem magam, hogy elkezdjem mesélni neki az egészet, elejétől a végéig. Majd valahogyan bele is kezdtem.

-Hát.. Az egész teljesen átlagosan indult. Még mielőtt megismertem volna, tudtam, hogy ki a banda, és persze nagyon bírtam is őket. A fangirling az nálam is megvolt, aztán egyik nap eldöntöttük, hogy elmegyünk buliba, hogy kikapcsoljunk.. Elie is elment, anyu elengedett minket. Eliet nem kellett volna, mivel ő már akkor abba a korszakba volt, amikor rendszeresen elszállt magától, és mikor hazaért, nekünk kellett józanítani. Persze ugye… meg is lett a következménye, és bele is halt a végén. Sajnos. – Néztem rá.
-Igen, ezt elmondtad még a kórházba télen… tudod… mikor először láttuk egymást. Azért sajnálom, hogy őt nem ismerhetem már meg. - Kicsit elgondolkodott. - És mi történt a buliba akkor? - Tett egy kérdést, hogy folytassam.
-Este kezdődött, gyalog mentem. Nem is volt ez érdekes, csak majdnem hazajöttem, mert kényelmetlen volt a cipő. De aztán mégsem. Lanával meg a többiekkel találkoztam odabent, aztán szokásunkhoz hívően belemerültünk a partyba meg minden, ahogyan azt szoktuk. Lana ismeri Harryt, vagyis ő is ekkor tájt ismerte meg valamelyik barátján át, meg is ígérte, hogy bemutatja majd nekem. És akkor jött a sors. Harry is eljött ide, Louval. Emlékszem, hogy ott ültem a padon, és csak csodálkoztam, hogy előttem állnak, tátott szájjal. Lana bemutatott minket nekik, és aztán velünk maradtak. Páran elmentek közülünk valamiért, lehet kimentek cigizni, vagy nem tudom, de ketten ottmaradtak, meg én és Louis, és akkor kezdtünk el beszélgetni. Először persze csak a bandáról, meg ezekről a dolgokról, aztán később már normális dolgokról, a családjainkról, meg a saját dolgairól is, aztán én is meséltem neki. Szívesen elhallgattam 1-2 óra hosszán át, és ki is jöttünk egymással már egyből. Jó volt a társaságába lenni, mert alapjába véve szórakoztató természete van. Ittunk is valamit. Sajnos elmentek kicsit előbb nálunk, mert másnap koncert volt, és még előtte ki akarták magukat pihenni, meg ilyenek.

De cseréltünk számot meg is, és megbeszéltük, hogy találkozunk máskor. Annyira boldog voltam. Hihetetlenül, aztán elmondtam Lanának is, ő meg csak csodálkozott, de örült, hiszen ez tényleg csak egy nagy véletlen volt.

-Szóval így jöttetek össze..? – Kérdezte és figyelt érdekesen.
-Gyakorlatilag minden innen kezdődött. De ez is mutatja, hogy gyorsan belerohantunk a dolgokba, és lehet ez volt a vég. Benne lehetett. - Vetettem rá egy beletörődő pillantást.
Két nap múlva találkoztunk, és nagyon jól telt. Látszott, hogy lesz valami. Aztán ismétlődtek a találkák egyre sűrűbben, egyre többet beszéltünk külön is, aztán egészen addig, amíg minden egyértelművé nem vált, és mi is kimondtuk, hogy járunk. Már előtte is kerültek föl képek, de ezután már jobban érdekelte a nyilvánosságot az egész, így én is középpontba kerültem. Persze ez sűrűn zavart minket, mikor mondjuk csak egy normális délutánt akartunk eltölteni ketten, és a paparazzik a képünkbe villogtak. Ha egyedül mentem ki az utcára, sokan fölismertek, megállítottak, autogramot kértek, vagy fotót akartak. Mindig megálltam velük. Engem nem zavart. Soha sem zavart ez. Az utálókkal pedig sosem foglalkoztam. Jó sok idő eltelt pár hét, mire rendesen összeszoktunk, és úgy éreztem ismerem. Itthon is bemutattam anyunak, és sokat volt nálunk. Egyre és egyre többet. November végén össze is költöztünk. Minden flottul ment… volt ez közös karácsony… még jó idő sem lett, már kezdődtek a bajok. Mindig mindenen csak összevesztünk… állandóan volt valami baja, és ahogy az idő is telt, egyre többször előfordult, már-már addig, amíg kb nem volt semmi jó szavunk egymáshoz… mindig én voltam a „hisztis” aki mindig fölhúzza magát, közbe ez nem volt mindig így… egyszer kibékültünk, hogy majd indítunk egy tiszta lapot, és hátha minden jobb lesz, de ezek a dolgok újra előfordultak, majd elfajultak, és a végén már alig volt itthon. Sokat járt el, nem nagyon tudtam mit csinált, de az biztos, hogy a munka meg a sok próba is benne volt, de a maradék szabadidejét se töltötte velem. Persze a hibákat első sorban magamban kerestem. Csak nem értettem.

Valamit tuti eltitkolt. A saját érdekeit előbbre helyezte, és egyszer eljutottam addig, hogy ezt már tényleg nem bírtam. Ez a pont volt most. Veszekedtünk egy utolsót, megy jó nagyot, itt már abszolút nem kíméltük egymást, csak fölhántorgattunk mindent egymásnak. És ez épp elég volt a végéhez a dolognak. Kibökte, hogy elmegy. Ekkor már megint én mentem volna bocsánatot kérni, azért hogy ez ne legyen, meg azokért, amiket meg se tettem. Még így is vissza akartam tartani. De még csak maradni se akart. Úgy éreztem, mintha még várta is volna ezt a pillanatot, mikor végre elmehet … aztán leültem a nappali kanapéjára. Majd pár percen belül minden cuccával lent volt… majd kivonult. És aztán ott maradtam magamban.

-Jézusom… ez nem semmi. Elég igazságtalan volt, de tényleg. Neki ártott a hírnév. Lásd be. Könnyen hagyott cserbe, és ő vitte ezt az egészet zátonyra.
Sóhajtottam egyet és csak lefelé néztem. A könnyek ismét a szemeimbe szöktek, azokat megint le kellett, hogy törölgessem. Annyira idióta vagyok, hogy még ezek után is sírok utána…
-Lehet, hogy igazad van. De én még össze vagyok zavarodva. – Mondtam és csak néztem előre.
-Most ma még sírd ki magad, és engedd ki az egészet, viszont aztán már apró lépésenként legyél azon, hogy túllépj rajta, és elfelejtsd valahogy. Hidd el, így lesz jobb. Tudom, hogy nem megy majd egyről a kettőre, de majd elmegyünk pár helyre, hogy ne csak itt légy magad, mert akkor csak rosszabb.
-Nem kell rajtam fáradoznod. De köszi. – Néztem rá. – Hidd el magamban is ki tudom ölni ezeket az érzéseket. El fog múlni. – Mondtam.
-Ahogy szeretnéd. Gyere ide. –Azzal megölelt.
Nagyon jól esett az ölelése, hiszen már ilyet is régen kaptam. Tényleg vigasztaló volt. Örülök neki, hogy rátaláltam a bátyámra, bár fogalmam sincs a valódi okokról, hogy miért volt ennyire minden eltitkolva, erről nem akartam megkérdezni, hogy mit tud. És beszélni sem. Nem hiányzott. Ő az egyetlen még élő családtagom. Most úgy éreztem, itt jó nekem. Távol mindentől. Távol mindenkitől. Ahol a nyilvánosság nem ér utol. Ahol talán végre rendes életem lehet.
Egy darabig még beszélgettünk, aztán mivel már alapból délután vágtam neki az útnak, így már szinte este volt. Nem érdekelt, hogy nem volt elég késő még, le akartam feküdni. Közben Ethan is mindent csinált, és Ashley is hazaért. Én már le is zuhanyoztam, mikor összefutottam vele, szegény kicsit félreértette a helyzetet, hiszen még sosem találkoztunk. Aztán elmondtuk neki a dolgot, hogy a húga vagyok, és akkor már mindent értett. Kedves és közvetlen lánynak láttam, nem is zavarta, hogy itt vagyok, szívesen látott. Örültem is ennek, de a dolgokról egyszerűen nem akartam neki is rizsálni, így jó éjszakát kívántam, és fölmentem a szobába, ami szabad volt, és innentől kezdve nekem volt kinevezve. Eléggé el voltam keseredve, fogtam magam, és ledőltem az ágyra, az ablak felé nézve gondolkodtam, figyeltem, ahogy lassan sötétedik be, ahogy az éjjeli hangok egyre inkább irányításuk alá veszik az éjszakát.

 Nem állt az idő esőre, derű volt. A gondolataim megint Louis körül jártak, ha elpróbáltam terelni őket, valahogy újra előjöttek. Csak folyattam a könnyeim a párnára, pedig nem tudom, hogy voltam még ezek után is erre képes, mikor ő tuti nem is sír utánam… Szimplán csak nem értettem, és nem is volt ésszerű. Igazság szerint most nagyon utálnom kéne, és nem foglalkozni vele, meg hasonlók, de nekem ez nem megy. Ez nem megy, és sose leszek rajta túl, úgy érzem, és azt, hogy sose lesz más a helyébe, úgyis csak csalódás ér, és megint ide jutok. Elie talán ilyen szempontból jobb volt, csak én vagyok ennyire béna ezek szerint. Ennyire. Maximum annyit kaptam, hogy megbámultak az utcán, és befütyültek, mint a kutyának.. mert csak egy csirke vagyok a kifutóról. Nem tudtam aludni, pedig nagyon akartam. Már vak sötét volt. Fölültem az ágyon, és bekapcsoltam a TV-t. Az első csatornán, ahol bekapcsoltam épp a hírek mentek. Nem kapcsoltam el onnan, csak ülve figyeltem, ahogy a riporter beszél...

4. Rész

"Úgy búcsúzom el a várostól, ahogy mindig: abban a tudatban, hogy bármikor meggondolhatom magam és visszatérhetek."

(Shouldn't Come Back)

Lana pedig egy helyben állva figyelt. Láttam rajta, hogy igazából ez neki is szörnyű nehéz lehet, de nekem is az. De most valami új kezdet kell, és minden kezdet nehéz. Lassan elhagytam a ház táját, és mentem tovább a vasútállomás felé. Borzasztó kedvem volt, átkoztam mindenkit és mindent, hogy ez a világ ilyen. Hogy a fájdalom fogalma ismert. Hogy ez a világ rossz, és embertelen. Hogy a szüleidet és a családod elveszted. Hogy a végén egyedül maradsz. Hogy nem bízhatsz senkiben. Hogy az élet mindig megtalálja a módot, hogy átvágjon. Hogy nincs olyan, aki szeret, és akinek te vagy a legfontosabb. A legfontosabb, nem egy játék, nem a második, és nem egy másik választás, vagy B-terv. Olyan, akinek csak te vagy. Miközben haladtam, folyamatosan a cipőmet, és a járdát figyeltem, csak néha kapkodtam föl a fejem. Folyamatosan ezek jártak a fejembe, és az, hogy innen mennem kell, akármi is lesz. Azt hiszem, mindig azokat támadják meg legelőbb, akik maguk vannak. Én pedig magam vagyok, tehát mennem kell.

Lassan odaértem, bementem a váróba, letettem a cuccaim, és elmentem a pénztárig. Kicsit hosszú sor állt. Előtte gyorsan megnéztem a kis papírt, amit ott őriztem a pénztárcámba, hogy tudjam, hova kérjem a jegyet. Newcastle. Oké. Amíg ott álltam, addig figyeltem az embereket, azokat, akik haza érkeztek, és azokat, akik várnak, vagy épp tartanak valahova. Aztán fölnéztem a menetrendre, és az időre. Elvileg, ha jól látom, az enyém 10 perc múlva megy. Közben lassan végre elfogyott a sor, én pedig kértem a jegyet.
Mikor kész voltam, elmentem onnan, és kimentem a hatos peronra, ahonnan majd indulni kell. Nem voltam magam. Viszonylag sokan voltak. Más bő 10 perce ott álltam, ez alatt az idő alatt, már legalább 2 vonat szaladt el az orrom előtt, nagy szélvihart kavarva. Aztán mikor megláttam, azt amelyik nekem kell, hálát adtam az égnek. Nem kellett volna, hogy késsen még. Közben eltaláltam, hogy középtájon tökéletes lesz. Amíg meg nem állt, láttam egy csomó búcsúzkodó embert, párokat, és a magányosak táborát, ahova én tartoztam. Majd lassan megállt, én nagynehezen fölcipeltem a cuccaim. Iszonyat gyenge vagyok, így nekem ezek mindig nehézséget okoznak. Aztán  kerestem magamnak valami helyet, és leültem, majd néztem kifelé. Éreztem, ahogy a könnyeim kicsit megerednek. Valamit lezárok, valamit elhagyok, és valami újat kezdek. Úgy alakul minden, ahogy majd én akarom? Ezt nem tudhatom. Csak ültem, és tovább figyeltem az embereket, ahogy fölszállnak, majd lassan éreztem, elindult a vonat. Kicsit örültem, de kicsit nem.  De már nem akartam tovább ezen rágódni, ha mennem kell, hát mennem kell. Hosszú út lesz.

Hátradőltem a helyemen, és kapcsoltam valami zenét magamnak, aztán csak néztem, ahogy szépen túlmegyünk az épületeken, a házakon, magam mögött hagyom őket, szépen sorban, majd apránként ligetesedik a táj, megjelennek a dombok, a lankás táj, néha erdők, mezők. Majd hirtelen vége szakad, és újabb város veszi át a terepet, és így tovább. Körülbelül egy óra múlva igen kezdtem unatkozni, de vigasztalt, hogy minden méterrel messzebb és messzebb vagyok Londontól. Körülbelül 4 és fél óra az egész, és úgy 560km.. még javában nem tartottunk a felénél sem, pedig egy sort bambultam.. ücsörögtem, bámészkodtam… néha kicsit letörölgettem a könnyeim, de igyekeztem nem láttatni… mivel már ezt az oldalt meguntam, átültem a másik oldalra. Valami járkálást kezdtem hallani, majd azt, hogy erre jön valaki, de mikor meglátott, nem is ment tovább, csak mereven kezdett bámulni. Gondoltam egyből tudta, ki is vagyok, és azért.

-Szentégesúrsiteeennn!! – Kiáltott föl, én meg csak kicsit fanyarul mosolyogva figyeltem. - Te itt, én meg pont ide...és hűűűű.... – Csodálkozott.

-Őő, hát.. igen. – Szólaltam meg végre.

-Szent ég. – Nézett rám. Rendes mondatot alig tudott meglepettségében mondani.

-Vannak véletlenek.- Nevettem el magam. Akkora celeb azért nem vagyok, nem ismer mindenki.

-De...huh..miért vagy egyedül? Csak nem baj van? – Kérdezte, majd leült elém.

-Nincs baj. Utazom. – Reméltem, hogy nem látszik a borongós kedvem, és az, hogy az ímént sírtam.

-Naa, ezt nem veszem be.- Fonta karba a kezeit.

-Miért nem? – Kérdeztem.

-Átlátszó volt, amit mondtál… - Szólalt meg komolyan. – Nem szeretem, ha valaki magában örlődik.

-Igen? Szerintem nem.. – Fordultam az ablak felé.

-Szerintem de... Gyere, segítek kitalálni jobbat. – Mondta.

-Mi jobbat? – Néztem rá.

-Nem jó a családi hàtterem. Szét vagyunk szakadva. Csak a bátyám látogatom. – Jelentettem ki.

-Jó ez látom. Ebben van igazság, de az előzőt nem ilyen nagy határozottsággal mondtad, a testtartásod sokat elárul, és akkor nem tartottad a szemkontaktust... most tartod. – Mondta.

Kicsit elcsodálkoztam, hogy hogy rájött mindenre.

-Ooh.. Ezt honnan tudod? Talán ilyet tanulsz? – Kérdeztem érdeklődve.

-Nem, csak érdekel a dolog, és utánanéztem pár dolognak. Szóval, miért vagy itt? – Kérdezte mosolyogva.

-Ahj én tényleg.. Én tényleg oda megyek... Meg elég volt az ottlétből, mert mindenkivel veszekszek, és most jobb hogy eljöttem.. – Néztem le.

Reméltem, hogy ezeket nem a holnapi napilapba látom majd, vagy a neten.

-Áhhhh értem... Nem kell feszültnek lenned... És értem... Minden rendben lesz.. – Mosolygott.

-Köszönöm. – Sóhajtotta, majd hátradőltem. - És hova utazol? – Kérdeztem.

-Ide oda, mindig máshova... Most Londonba. – Mosolygott.

-Ő.. Nem lehet, hogy rossz vonatra szálltál? Ez a vonat már átjött Londonon, és már kb 100 km-rel elhagytuk..

-Akkor megyek tovább. – Vonta meg a vállát. - Nem nagyon érdekel. A cél nélküli utak a legjobbak, ki kéne próbálnod, feloldódsz, és kalandos, mert ki tudja, hol kötsz ki. – Mosolygott.

-Teljesen adom ezt.. – Nevettem. - Viszont én azt hiszem, lassan leszállok, azt hiszem, itt kell..

Fölálltam, és összeszedtem a cuccaimat.

-Hát... rendben... örültem a találkozásnak... jó lenne valahol még összefutni.- Nézett rám.

-Igen igen, jó lenne. Én is nagyon örültem, na akkor.. szia!

Mosolyogtam, majd kimentem az ajtóig. A vonat lassan megállt, csak figyeltem az új helyet. Hasonlónak tűnt, mint London. Aztán leszálltam. Hirtelen elkapott az az “új” érzés. Az volt a baj, hogy itt még sosem jártam, így azt sem tudtam, hogy a bátyám merre lakik, és hogy én egyátalán merre állok.. Addig eljutottam, hogy kijussak az állomás elé. Kellett, hogy pár emberrel beszéljek, hogy eligazítson, mert fogalmam sem volt az egészről. Az emberek jöttek-mentek, én pedig csak álldogáltam tétovázva, majd hogy ne tűnjek már annyira retardáltnak, elindultam arra, amerre irányítottak. Azt hittem sosem érek  át már magán a városközponton is. De jobb mint London. Lassan kiértem a kertvárosba, és figyelgettem az utcatáblákat, igen szép volt a város, a környék. Meg tudtam volna szokni, ezt már láttam. Közben figyeltem a címet, és lassan megtaláltam az utcát. Egy darabig sétáltam, mire megtaláltam a bátyám házát. Most kicsit itt elkapott a fura érzés, hogy itt vagyok, és most találkozok vele, odasétáltam az ajtóhoz, és csöngettem. Pár másodperc múlva ajtót nyitott, és megismert.

-Eleanor? – Kérdezte, és engem szemlélt, eléggé meglepődött, hogy itt lát, de örült nekem.

-Igen.. ugye bejöhetek..? – Néztem rá kérlelően.. nem örültem én se annak, hogy itt maradni jövök, de nincs hova menjek..

-Persze.. csak fáradj beljebb.. – Állt arrébb, hogy be tudjak jönni.

Azzal átléptem a küszöböt, a cuccaimmal együtt, majd ott leraktam őket. Körbenéztem a házban. Nem volt túl nagy, de nem is volt kicsi sem. Olyan takaros, egyszerű, semmi giccs. Ahogy az ajtón beléptem a nappali fogadott, onnan az emelet megy szemből, balról konyha, ami majdnem egybe van a nappalival. jobbról még volt két ajtó valamilyen szoba, vagy talán fürdő..

-Szép ház. – Jelentettem ki.- Lakik még veled valaki?

-Igen a barátnőm, Ashley… - Mosolygott, majd becsukta az ajtót, és odajött elém. – Majd megismered. És hogyhogy erre jártál? – Kérdezte.

Itt kicsit megálltam mindennel, vettem egy nagy levegőt.

-Mert már nem tudok hova menni többé.. – Éreztem, ahogy a szemeben a könnyek ülnek már, aztán csak figyeltem az arcát, ahogyan rám néz, és megretten. Nagyon ki tudott ülni az arcára minden érzelme, ahogy nekem is, látszott, hogy tényleg hasonlítunk…

-Mert mi a franc történt? – Kérdezte aggódva, de kicsit idegesen..

-Louis történt… elment,.. vége… kész… - Itt elsírtam magam, nem bírtam tovább.

-Na ne… csak ajánlom neki, hogy ne jöjjön velem szembe valahol…

Azzal megölelt, és én is őt, és kiengedtem a sírást. Itt már nem érdekelt semmi. Hagytam, hogy ömöljenek a könnyeim, de nem tudtam, hogy innentől kezdve merre kanyarodik el az életem… mindenre gondoltam csak nem jóra. Nélküle üres volt minden, és semmi nem töltötte ki azt az űrt, amit maga után hagyott. Sok minden történt előtte, és annyi értelmet éreztem az életemben, hogy ő itt van… ettől kaptam erőt, hogy fölálljak.. de mégis elment… hát persze… hiszen nincs olyan a Földön, aki engem sokáig is kibírna…

Lassan megnyugodtam, egy pontot figyeltem némán, és letörten, aztán elengedtem végre.

-Ülj csak le jó? Hozok neked teát. Éhes vagy?

-Igen… - Nyüszögtem, aztán leültem a kanapéra, és figyeltem, ahogy ott a konyhába tevékenykedik... egyátalán nem bénázott semmivel. Itt akartam meghalni ezen a kanapén, innentől kezdve semmi értelmét nem láttam az életemnek.

-Mit szeretnél enni? – Kérdezte, majd elővett egy  tányért.

-Azt, amit elém teszel. Nem nagyon érdekel most ebben a helyzetben. – Mondtam, és figyeltem, ahogy kiszed valami kaját.

-Jaj, ugyan. – Mondja, aztán odahozta nekem.

Elvettem tőle, aztán csak néztem. Eddigi életembe ilyen kaját még nem láttam, de jól nézett ki.

-Ez mi? – Kérdeztem, aztán tányéromról rávetettem a pillantásom.

-Ír burgonyapüré. Nyugi, nem maradék, mert most csináltam. – Nevette el magát kicsit.

-Jól néz ki, és az sem zavart volna. – Azzal belekóstoltam, és ízlett.

-Na? – Ült le a kanapéra mellém.

-Jól főzöl, ez már biztos. – Jegyeztem meg, és a villámmal felé böktem.

-Én szeretek is. – Mondta, és mosolygott rám.

-Ez tényleg ritka dolog a fiúknál.. hogy főznek… akkor ketten főztök Ashley-vel? – Tettem hozzá, és csodálkoztam, majd egy kicsit jobban elhelyezkedtem mellette a kanapén.

-Szokott ő is, úgyhogy nálunk a kajával itt nincsen gond.. – Nevette el magát.

-Értem.. hát.. és amúgy ő hol van most? – Kérdeztem, és néztem rá.

-Barátnőivel van… előtted ment el nem rég, de majd jön haza. Most pedig mesélj, hogy mi történt. – Nézett rám nyomatékosítva.