6. Rész

 Sziasztok xx

Tudom, hogy volt egy nagy szünet, amíg nem írtunk, de mostmár igyekszünk hozni rendesen, és remélem több olvasót kapunk :) Ha lesz komi, hozok következőt, addig nem. Szeretném tudni hogy érdekel e valakit, és a véleményeteket is persze, ezért nyugodtan ne féljetek komit írni :)
Pussz: Diana Xx <3

"Csak az ismeretes dolgok biztonságosak. Csak az ismeretest tűrhetjük meg. Az ismeretlen... sebezhetőséget jelent."

 -Újabb állattámadás áldozatait találták a London melletti erdőkben. Két túrázó holttestét, egy férfit és egy nőt. Egy reggel arra járó férfi találta meg a testeket, azonnal értesítette a rendőrséget.
Megfagyott bennem a vér. Csak ültem az ágyon, és remegve figyeltem a TV-t, és közben nagyokat nyeltem. Már megint a támadások…
-A rendőrség egyelőre nyomoz, de csakúgy, mint az előző áldozatoknál, nincs elég nyom. A különös dolog az, hogy ezekben sem maradt szinte vér.  Egyelőre még nem tudni, hogy milyen állat támadhat sorozatosan, de farkasokra is gyanakodnak. A hatóság mindenki figyelmét felhívja arra, hogyha tehetik, ne menjenek ki az utcákra, fokozottan kerüljék el az elhagyatott részeket. A híreket Mary Sommers tudósította Londonból. Ekkor kikapcsoltam a TV-t. Kaptam még egy okot arra, hogy ne kelljen visszamennem Londonba. Ha óvni akarom magam a rossztól, és attól, hogy engem is megtaláljon ez a vadállat, akkor itt maradok. Lehet mindenhol ott vannak… de mégis valamilyen módon ott a leggyakoribb… Valahol egy helyen lehetnek… többen… valahol, ahol nem sejtik. Ott, ahol nem találják meg őket. Talán mindig föl vannak készülve, és azt figyelgetik, mikor kire csaphatnak le. 1 Éve kezdődtek ezek. Emlékszem, hogy anyu akkor ment ki Franciaországba dolgozni, ahonnan sajnos már haza nem ért… Akkoriban tudtam meg én is ezeket, hogy folyamatosak a mészárlások, és egyre veszélyesebb minden. De mik teszik ezeket, és hogyhogy egyre csak durvább a helyzet..? Az emberekben nem marad szinte semmi vér…
Elgondolkodtam… mikor Elie mesélt nekem… fölálltam az ágyól és kisétáltam az erkélyre. Az utca felé nézett. Csak figyeltem a sötétben a házakat, közbe tovább bambultam. Szóval Elie egyszer mesélt nekem a vámpírokról… de inkább hangzott úgy mintha tudna valamit. De be volt állva akkor. Egy szavát se hittem el, sőt inkább kiröhögtem. Még ilyenkor is, mikor jöttek a bajok, látom a szellemeket, Elie meg boszi. Sok lett volna a vámpír a tetejébe. Valahogy ezek ésszerűbb dolgok. Ilyenek voltak mindig Több ember számol be ilyenekről. De ennyi. Más nem lehet. Nincs egyéb bizonyíték, csak abban hiszek, amit látok.
Amit nem, az számomra nincs.
Losing Your Memory
Ebben a pillanatban odakint a járdán valami fekete ködszerű alak elsuhanni látszott. Hirtelen kicsit megfújt valami szellő, hűvös érzés kapott el, de azzal el is múlt. És az a valami (már amit láttam belőle) már akkor sehol nem volt. Egy kicsit jobban kihajoltam a korlátnál, hogy a nyomába nézzek, de már híre-hamva se volt. A levegő újra normális lett, az utca újra nyugalmas. Csak a lámpák fénye volt, ami a rejtélyes sötétbe vág világosságot. A sötét mindig rejt valamit. Erről mindenki megbizonyosodik. Csak némán figyeltem az egyik lámpa árnyékát, majd rápillantottam a szomszéd ház óriási fenyőire. Még egyszer körbenéztem, aztán bementem és becsuktam az ajtót. Amit nem ismersz, az árthat. De mit is mondott Elie pontosan? Vissza emlékeztem arra az estére, amikor elmesélte nekem. Ekkor már két hónapja voltunk magunk, anyu kint dolgozott külföldön már. Ekkor sokat önállósodtunk, kicsit talán érettebbek is lettünk. Ennek kb egy éve lassan.
                                                                       ***
Az ablaknál álltam és figyeltem, győzködtem magam, hogy semmi sem fog erre jönni, és semmi nincs a környékben. Körbenéztem, majd eljöttem onnan, és leültem a fotelba. Eliet figyeltem, ahogy a kanapén kávéval józanítja magát. Valamikor az éjszaka közepe volt, és még mindig nem aludtunk.
-Hozzak még? – Kérdeztem.
-Nem. Köszi. Elég lesz. – Felelte, és letette a poharat az asztalra.
Fölálltam, és kimentem a konyhába, hogy magamnak teát hozzak. Odamentem a pult elé, fogtam a teáskannát, majd vettem egy mozdulatot jobbra, és a fél pillantás alatt láttam valakit odakint. Sikoltottam egyet hirtelen, eléggé megijedtem. Mire fölfogtam eltűnt.
-Mit sikoltozol össze vissza mint egy idegbeteg? – Rivallt rám Elie.
Letettem mindent, ami a kezem ügyébe volt.
-ELIE! – Kiáltottam, és visszafutottam a nappaliba. – Láttam ott valamit. Valami furát. Valaki ott állt, láttam! Olyan érdekes volt, csak… ahj... valaki ott állt, de nem láttam rendesen! Tudtam én, hogy nem vagyunk mi magunk, valaki mindig be… akar… ide… törni. – Mondtam a végét szaggatottan. Tudja, hogy magunk vagyunk, tuti!
-Jaj, ugyan! Én mondtam, hogy csak simán fogadd el, hogy ebben a világban nem minden az, ami. Honnan tudod, hogy ki volt az, és milyen szándékkal sertepertél a házunk környékén..? Nézett rám, és követett a tekintetével. Én pedig befejeztem a zihálást, és ismét leültem.
-Miért kell a legegyszerűbb dolgokat is kifacsarnod és túldramatizálnod?! Iszonyat, hogy te mindenről tudsz valamit mondani. Persze Elie, biztos az öregapám 35. immáron örök életű fiatal reinkarnációját láttam ott, de komolyan…
Megráztam a fejem, és hátradőltem.
-Ez nem India, ahol reinkarnálódunk. Ott hisznek ezekben. –Nézett rám. – Egyszerűbb dolgokra is gondolhatnál, például egy vámpír. Ők szeretnek így suhangatni, ahogy te láttad az előbb. Ők nem föltűnnek, hanem csak szimplán megjelennek, mert mire fölfognád, hogy láttad, addigra már a környékben sincs.
-Örülök, hogy neked ez egyszerű dolog Elie. Akkor menj ki és nézd meg, hátha megjelenik megint, kiharapja a nyakad, megöl, és akkor majd magam oldhatom meg, az egészet! Vagy csak szimplán most nem kokaint szívtál a partyban, hanem valami mást… - Vetettem rá egy nem meglepő pillantást.
-Tudod Eleanor, a dolog szépsége az, hogy semmit sem szívtam. És most nem ittam túl sokat. –Biccentett.
-Tessék akkor. Itt vagyok. Mondjad csak, add ki magadból, ne titkold! Mit tudnak ők? – Néztem a szemeibe.
-Ahogy mondtam, nagyon gyorsak… villámszerűen változtatják a helyüket. És erősek is… nagyon. Nehezen esik bajuk, mivel szinte azonnal gyógyulnak, a sérülés időpontjában… a kisebbek pillanatok alatt múlnak el. Csak a fából készült karó öli meg őket, más fagolyó… vagy amik fémből vannak, nem. Bárhova is kapja.
Fölvontam a szemöldököm.
-Igen csak fantáziadús, Elie. - Nevettem el magam.
 -Ez nem fantázia! – Nézett rám komolyan. – Belelátnak a fejedbe, irányítanak, manipulálnak, úgy irányítják a tetteidet, gondolataidat, az egész elmédet, hogy nem is tudod. Kedvük szerint. Csak teszed, amit mondanak. Vagy arra emlékszel, amit ők akarnak. És még csak rá se jönnél… mert tudod.. – kiegyenesedett – pont olyanok, mint mi.
Nagy szemekkel csöndbe néztem rá. Talán, de csak nagyon talán kicsit elcsodálkoztam. Hányszor találkozhattam már vámpírral az életemben?
-Ne hidd, hogy nincsenek, és azt se, hogy nem találnak meg, ha akarnak. Érzik egymást is, és tudják, hogy mikor mit csinálsz, hol vagy. – Csak figyelt.
-Szeretnék én is ilyen agyat tudod?? – Vágtam oda neki.
-Hah… és persze nekünk, bosziknak, ők ősellenségek. Hosszú, hogy miért. A lényeg, hogy nem szövetkezünk. Mindegyik rossz, egyforma az összes.  Nincs ott kivétel. Sunyik gonoszak, csak a véredre hajtanak. Beférkőznek a bizalmadba, aztán egyszer csak azt veszed észre, hogy már nincs menekvés…és puff, halott vagy… csak akkor állnak hozzád közel… tanuld meg.
Csak csöndbe figyeltem, továbbra is. Eléggé belém fojtotta a szót. De kénytelen voltam megmondani a véleményem.
-Figyelj, Elie. Nem tudom, tényleg, hogy csak át akarsz e verni, vagy nem, de mindegy is, oké? Amíg biztosra nem látom, és magam nem győződök meg a létezésükről, addig ne is traktálj ezzel!
Azzal otthagytam, és fölmentem a szobámba.
                                                                    ***
Föleszméltem a gondolatmenetemből, és visszamásztam az ágyamba. Elie boszi volt, sokkal jobban benne volt ezekben a dolgokban. Érdekes dolgok ezek. Néha látok olyanokat, amiket nem tudok hova kötni, megmagyarázni.  Ilyenkor szó szerint nem értem, amit látok. Hazudott volna, vagy tényleg igaz?

Talán a szemem előtt vannak? Talán azt észrevenném. De nem tudni. Ez a világ nehéz világ. Érthetetlen, gonosz, sötét. De mit érne ez a világ, ha csak a jó lenne benne? Túl könnyű lenne és unalmas? Milyen lenne az élet fura dolgok nélkül? Kifogyna a világ a rejtélyekből, az emberek nem kutatnának, és gondolkodnának ilyen dolgokon. De talán ha létezik is egy másik világ, nem hiszem, hogy engednék, hogy a kíváncsi halandók bármit is megtudjanak róluk. Nem lehet. Mert a kettő nincs párhuzamban, békében élni egymás  mellett. Egyik a másik ellensége, ha mindenki rájönne ezekre, talán még több félelem, és baj lenne, felborulna ez az érdekes egyensúly, és nem is tudom, hova is fajulhatna ez a világ akkor. Egy dolgot azért látok: valami elfajulni készül, és kitörni. Elszakad az a láthatatlan drót, ami eddig mindent tartott. Valami készül. Minden hely veszélyes lesz. Az emberek félnek. A dolgok lassan megtörnek. És én is félek. Jobban, mint amennyire látszik. Mindent és mindenkit elvesztek magam mellől. És nem tudom, hogy óvjam azokat, akik még itt vannak.
Csak gondolkodtam, figyeltem a fényeket. Óriási volt a csend. Közben lassacskán elaludtam végre.

5. Rész

"Mindenki csalódást fog okozni: mindenki, akiben bízol, mindenki, akit megbízhatónak hiszel. Amikor a saját sorsukról van szó, az emberek hazudnak, titkolóznak, megváltoznak, majd eltűnnek, egyesek egy új arc vagy személyiség mögé, mások sűrű reggeli ködben, egy szikla túloldalán."

Lassan rávettem magam, hogy elkezdjem mesélni neki az egészet, elejétől a végéig. Majd valahogyan bele is kezdtem.

-Hát.. Az egész teljesen átlagosan indult. Még mielőtt megismertem volna, tudtam, hogy ki a banda, és persze nagyon bírtam is őket. A fangirling az nálam is megvolt, aztán egyik nap eldöntöttük, hogy elmegyünk buliba, hogy kikapcsoljunk.. Elie is elment, anyu elengedett minket. Eliet nem kellett volna, mivel ő már akkor abba a korszakba volt, amikor rendszeresen elszállt magától, és mikor hazaért, nekünk kellett józanítani. Persze ugye… meg is lett a következménye, és bele is halt a végén. Sajnos. – Néztem rá.
-Igen, ezt elmondtad még a kórházba télen… tudod… mikor először láttuk egymást. Azért sajnálom, hogy őt nem ismerhetem már meg. - Kicsit elgondolkodott. - És mi történt a buliba akkor? - Tett egy kérdést, hogy folytassam.
-Este kezdődött, gyalog mentem. Nem is volt ez érdekes, csak majdnem hazajöttem, mert kényelmetlen volt a cipő. De aztán mégsem. Lanával meg a többiekkel találkoztam odabent, aztán szokásunkhoz hívően belemerültünk a partyba meg minden, ahogyan azt szoktuk. Lana ismeri Harryt, vagyis ő is ekkor tájt ismerte meg valamelyik barátján át, meg is ígérte, hogy bemutatja majd nekem. És akkor jött a sors. Harry is eljött ide, Louval. Emlékszem, hogy ott ültem a padon, és csak csodálkoztam, hogy előttem állnak, tátott szájjal. Lana bemutatott minket nekik, és aztán velünk maradtak. Páran elmentek közülünk valamiért, lehet kimentek cigizni, vagy nem tudom, de ketten ottmaradtak, meg én és Louis, és akkor kezdtünk el beszélgetni. Először persze csak a bandáról, meg ezekről a dolgokról, aztán később már normális dolgokról, a családjainkról, meg a saját dolgairól is, aztán én is meséltem neki. Szívesen elhallgattam 1-2 óra hosszán át, és ki is jöttünk egymással már egyből. Jó volt a társaságába lenni, mert alapjába véve szórakoztató természete van. Ittunk is valamit. Sajnos elmentek kicsit előbb nálunk, mert másnap koncert volt, és még előtte ki akarták magukat pihenni, meg ilyenek.

De cseréltünk számot meg is, és megbeszéltük, hogy találkozunk máskor. Annyira boldog voltam. Hihetetlenül, aztán elmondtam Lanának is, ő meg csak csodálkozott, de örült, hiszen ez tényleg csak egy nagy véletlen volt.

-Szóval így jöttetek össze..? – Kérdezte és figyelt érdekesen.
-Gyakorlatilag minden innen kezdődött. De ez is mutatja, hogy gyorsan belerohantunk a dolgokba, és lehet ez volt a vég. Benne lehetett. - Vetettem rá egy beletörődő pillantást.
Két nap múlva találkoztunk, és nagyon jól telt. Látszott, hogy lesz valami. Aztán ismétlődtek a találkák egyre sűrűbben, egyre többet beszéltünk külön is, aztán egészen addig, amíg minden egyértelművé nem vált, és mi is kimondtuk, hogy járunk. Már előtte is kerültek föl képek, de ezután már jobban érdekelte a nyilvánosságot az egész, így én is középpontba kerültem. Persze ez sűrűn zavart minket, mikor mondjuk csak egy normális délutánt akartunk eltölteni ketten, és a paparazzik a képünkbe villogtak. Ha egyedül mentem ki az utcára, sokan fölismertek, megállítottak, autogramot kértek, vagy fotót akartak. Mindig megálltam velük. Engem nem zavart. Soha sem zavart ez. Az utálókkal pedig sosem foglalkoztam. Jó sok idő eltelt pár hét, mire rendesen összeszoktunk, és úgy éreztem ismerem. Itthon is bemutattam anyunak, és sokat volt nálunk. Egyre és egyre többet. November végén össze is költöztünk. Minden flottul ment… volt ez közös karácsony… még jó idő sem lett, már kezdődtek a bajok. Mindig mindenen csak összevesztünk… állandóan volt valami baja, és ahogy az idő is telt, egyre többször előfordult, már-már addig, amíg kb nem volt semmi jó szavunk egymáshoz… mindig én voltam a „hisztis” aki mindig fölhúzza magát, közbe ez nem volt mindig így… egyszer kibékültünk, hogy majd indítunk egy tiszta lapot, és hátha minden jobb lesz, de ezek a dolgok újra előfordultak, majd elfajultak, és a végén már alig volt itthon. Sokat járt el, nem nagyon tudtam mit csinált, de az biztos, hogy a munka meg a sok próba is benne volt, de a maradék szabadidejét se töltötte velem. Persze a hibákat első sorban magamban kerestem. Csak nem értettem.

Valamit tuti eltitkolt. A saját érdekeit előbbre helyezte, és egyszer eljutottam addig, hogy ezt már tényleg nem bírtam. Ez a pont volt most. Veszekedtünk egy utolsót, megy jó nagyot, itt már abszolút nem kíméltük egymást, csak fölhántorgattunk mindent egymásnak. És ez épp elég volt a végéhez a dolognak. Kibökte, hogy elmegy. Ekkor már megint én mentem volna bocsánatot kérni, azért hogy ez ne legyen, meg azokért, amiket meg se tettem. Még így is vissza akartam tartani. De még csak maradni se akart. Úgy éreztem, mintha még várta is volna ezt a pillanatot, mikor végre elmehet … aztán leültem a nappali kanapéjára. Majd pár percen belül minden cuccával lent volt… majd kivonult. És aztán ott maradtam magamban.

-Jézusom… ez nem semmi. Elég igazságtalan volt, de tényleg. Neki ártott a hírnév. Lásd be. Könnyen hagyott cserbe, és ő vitte ezt az egészet zátonyra.
Sóhajtottam egyet és csak lefelé néztem. A könnyek ismét a szemeimbe szöktek, azokat megint le kellett, hogy törölgessem. Annyira idióta vagyok, hogy még ezek után is sírok utána…
-Lehet, hogy igazad van. De én még össze vagyok zavarodva. – Mondtam és csak néztem előre.
-Most ma még sírd ki magad, és engedd ki az egészet, viszont aztán már apró lépésenként legyél azon, hogy túllépj rajta, és elfelejtsd valahogy. Hidd el, így lesz jobb. Tudom, hogy nem megy majd egyről a kettőre, de majd elmegyünk pár helyre, hogy ne csak itt légy magad, mert akkor csak rosszabb.
-Nem kell rajtam fáradoznod. De köszi. – Néztem rá. – Hidd el magamban is ki tudom ölni ezeket az érzéseket. El fog múlni. – Mondtam.
-Ahogy szeretnéd. Gyere ide. –Azzal megölelt.
Nagyon jól esett az ölelése, hiszen már ilyet is régen kaptam. Tényleg vigasztaló volt. Örülök neki, hogy rátaláltam a bátyámra, bár fogalmam sincs a valódi okokról, hogy miért volt ennyire minden eltitkolva, erről nem akartam megkérdezni, hogy mit tud. És beszélni sem. Nem hiányzott. Ő az egyetlen még élő családtagom. Most úgy éreztem, itt jó nekem. Távol mindentől. Távol mindenkitől. Ahol a nyilvánosság nem ér utol. Ahol talán végre rendes életem lehet.
Egy darabig még beszélgettünk, aztán mivel már alapból délután vágtam neki az útnak, így már szinte este volt. Nem érdekelt, hogy nem volt elég késő még, le akartam feküdni. Közben Ethan is mindent csinált, és Ashley is hazaért. Én már le is zuhanyoztam, mikor összefutottam vele, szegény kicsit félreértette a helyzetet, hiszen még sosem találkoztunk. Aztán elmondtuk neki a dolgot, hogy a húga vagyok, és akkor már mindent értett. Kedves és közvetlen lánynak láttam, nem is zavarta, hogy itt vagyok, szívesen látott. Örültem is ennek, de a dolgokról egyszerűen nem akartam neki is rizsálni, így jó éjszakát kívántam, és fölmentem a szobába, ami szabad volt, és innentől kezdve nekem volt kinevezve. Eléggé el voltam keseredve, fogtam magam, és ledőltem az ágyra, az ablak felé nézve gondolkodtam, figyeltem, ahogy lassan sötétedik be, ahogy az éjjeli hangok egyre inkább irányításuk alá veszik az éjszakát.

 Nem állt az idő esőre, derű volt. A gondolataim megint Louis körül jártak, ha elpróbáltam terelni őket, valahogy újra előjöttek. Csak folyattam a könnyeim a párnára, pedig nem tudom, hogy voltam még ezek után is erre képes, mikor ő tuti nem is sír utánam… Szimplán csak nem értettem, és nem is volt ésszerű. Igazság szerint most nagyon utálnom kéne, és nem foglalkozni vele, meg hasonlók, de nekem ez nem megy. Ez nem megy, és sose leszek rajta túl, úgy érzem, és azt, hogy sose lesz más a helyébe, úgyis csak csalódás ér, és megint ide jutok. Elie talán ilyen szempontból jobb volt, csak én vagyok ennyire béna ezek szerint. Ennyire. Maximum annyit kaptam, hogy megbámultak az utcán, és befütyültek, mint a kutyának.. mert csak egy csirke vagyok a kifutóról. Nem tudtam aludni, pedig nagyon akartam. Már vak sötét volt. Fölültem az ágyon, és bekapcsoltam a TV-t. Az első csatornán, ahol bekapcsoltam épp a hírek mentek. Nem kapcsoltam el onnan, csak ülve figyeltem, ahogy a riporter beszél...