10. Rész

 "Gyakran hisszük, hogy a múltban átélt félelmek segítségével megjósolhatjuk azokat az eseményeket, amelyektől a jövőben óvakodnunk kell. E gondolkodásmód eredménye, hogy időnk legnagyobb részét a múlton való rágódással, és a jövő miatti aggódással töltjük, a félelem ártalmas körforgása pedig kevés teret enged a jelenben."

Úgy 3 óra múlva már az ágyamban feküdtem, és gondolkodtam. Az ablak felé figyeltem és néztem a fák sötét sziluettjét, ahogyan rázza őket a szél. Világosan látszott, hogy vihar lesz. De vihar ide vagy oda, nem tudtam aludni. Kínoztak a gondolatok, és amit a múlt éjjel láttam. Még mindig nem értettem, talán soha nem is fogom már. Valamiért a halált éreztem magam körül. Szokatlan borzongás fogott akkor el, biztos vagyok benne, hogy látható volt a félelmem. És tudom, hogy mikor éreztem hasonlót, bár a helyzet közel sem volt hasonló...

***

(4 hónappal ezelőtt)

Tisztán emlékszek arra az estére. Ez egy fordulópont volt a kapcsolatunk történetében Louis-val, de rossz irányba... Valahol itt kezdtek a dolgok elfajulni. Hazafelé jöttünk kocsival Doncasterből... Louis szüleinél voltunk, de összekaptak valamin, és ezért jöttünk el hirtelen. Persze a mérgét ott vezette le ahol tudta, elsősorban rajtam... egy ideje már nem tudtam sem őt, sem a tetteit kordában tartani, nem tudtam mit tenni. A legkisebb dolgokon húzta föl magát, kezdtem érezni, hogy rám un, szinte már utál engem (is). Többször is elmentem volna tőle, volt, hogy elszöktem pár órára, de azt hogy végleg menjek, nem engedte meg. Amit épp nem értettem. Ezen az estén is éppen a hőbörgéseit kellett figyelnem és hallgatnom, miközben hazafelé tartottunk a semmi közepén a hóesés alatt. Az út két oldalát erdő övezte már egy ideje, amiben nem lehetett a sötétben látni semmit. Unalmamban mégis arra figyeltem, rá se néztem Louisra.

  -     Miért kellett ekkora fesztivált csapnod? - Vágtam hozzá. - Így mutassunk jó képet a családnak...

  -     Elegem van, hogy 12-nek látszok a szemükben, mondtam, hogy ne szóljanak bele a dolgaimba, nem vagyok hülye, meg tudom oldani. - Vágott vissza.

  -     Nem beleszóltak, csak elmondták a véleményüket, nem mondták, hogy úgy csináld, dehát persze... azt se lehet, semmit se lehet, még levegőt venni SE! - Emeltem meg a hangom alaposan, és jól megnyomtam az utolsó szócskát.

  -     Ne kiabálj... túlzásokba esel. - Vetett rám egy futó pillantást.

  -     Mert te mit csinálsz?? Éppen ugyanezt! Még azt se mondtad el, merre jársz mostanában, mert ahogy észrevettem mostanában én vagyok a legutolsó dolog ami téged érdekel, nem gondolod, hogy ez egy csöppet rossz így? - Néztem rá számonkérően.

  -     Mondtam. Sok a próba. Sok helyre hívnak, és sok a teendő.

  -     Jaaa, értem én! 0-24 órában! Milyen érdekes, hogy csak veled van ez így, a többiekkel nem! - Néztem előre az útra. - És lassíts le, ha nem akarod, hogy úgy végezzünk, mint anyám. - Tettem hozzá nyomatékosan.

  -     Befejezted? Mindig csak jártatod a szád! - Halkított volna le, ami elég gyakori volt tőle, én pedig nagyon utáltam. Haza akartam érni mielőbb. Elegem volt belőle.

  -     Csak úgy, ahogy te... - Vágtam neki az igazságot, és karba tett kézzel figyeltem. Még mindig csak az út volt meg az erdő, mikor valami fura hangot adott ki a kocsi, majd nem sokkal utána meg is állt. Ennyit a hazatérésemről. Alig akartam ezt elhinni...

  -     Ezt komolyan el se hiszem, mi jön még?? - Kiabált.- Te maradj itt és ne szólj semmit. - Utasított, majd kiszállt. Ám én szökni akartam, elfutni tőle, amit már most kész voltam megtenni. Nyilván meghall majd, ezt tudtam. De próbáltam megvárni a pillanatot, mikor belemélyed a dologba. Óvatosan nyújtóztam ki, hogy lássak valamit, majd a megfelelő pillanatban nagyon lassan és nem feltűnően kinyitottam az ajtót, meggyőződve arról, hogy nem figyel és óvatosan kitettem a lábam, majd ellöktem magam és rohanni kezdtem. Persze egyből kapcsolt, mivel a hó ropogott a lábam alatt, megnehezítve a futást. De már jött is utánam, pár méterre volt csak tőlem. Nem mertem hátranézni, csak futottam, ahogy bírtam. A hó némileg adott valamennyi fényt.

  -     Állj meg magad, ne én érjelek utol! - Hallottam a hangját.

 Erre csak jobban pánikba estem, futás közben a hideg arcomon a könnyeim melegét éreztem. De a szerencse most nem szegeződött mellém. Akadályozott a hó, az ágak, és valami gödör, amit nem láttam a hótól, és belelépve egy hatalmasat estem. Mire fölálltam volna, már utolért, és elég erősen húzott föl a földről a karomnál fogva, ami nagyon fájt. Sikítoztam össze vissza és azt akartam, hogy engedjen el.

  -     Neeee... nem akarom!! Engedj el, ez fáj!! - Ordibáltam össze vissza.

  -     Mondtam, hogy maradj ott! Nem vagy normális, hogy idejössz! - Rántott még egyet rajtam, és már mindkét kezével szorított. Éreztem, ahogy a karom fele lassan lezsibbad...

  -     NEM érdekel!! Te meg pláne nem! Elegem van belőled, a hülyeségeidből is!! - Amilyen hangosan tudtam, úgy kiabáltam, közben zokogtam. Komolyan gondoltam, nem csak felindulásból vágtam hozzá. - Nem érdekel, hogy az erdőben vagyunk... kicsit sem... remélem, hogy mindjárt jön valami, ami elharapja egyikőnk torkát, és remélem én leszek az, hogy véletlen se legyek egy helyen veled tovább... - Nyögdécseltem ki a szavakat, majd nyeltem egyet.

  -     A legnagyobb baj, hogy nincs akkora szerencséd, mert ez most nem történik meg. - Erre futásba lendültem, de visszarántott magához, és visszafelé kezdett húzni. Tudtam, hogy a semmi közepén hiába is kiáltok segítségért, éjszaka is van, senki nem hall... de valahogy magától jött.

  -     Nem megyek sehova veled!! NEM!! Engedj el hallod?? - Rángattam volna ki magam. - Azt mondtam engedj, hallottad??! Engedj már el, az istenért, nem akarom hallod?? Hagyj már.... VALAKI! - Kiáltottam el magam elég hangosan, ebben a pillanatban repült föl a mellettünk lévő fáról egy varjú... ami az előbb még biztos, hogy nem volt ott. Olyan lendülettel repült föl, hogy hatalmas hótömeget zúdított a nyakunkba. Én nem kaptam belőle annyit, de Louis annál többet, és pont elég volt ahhoz, hogy elengedjen én pedig elfussak onnan még tovább. Éltem a lehetőséggel. Tudtam, hogy merre futok és hogyan jutok el a városig. Mire ő fölszedte magát onnan, addigra már kellő távolságba kerültem tőle. Nem jött utánam szerencsére. A hideg levegő futás közben a torkomat fagyasztotta, egy idő után nem bírtam tovább. Úgy éreztem, hogy egy lépést se tudok menni tovább. Kapkodtam a levegőt és köhögtem is, de még a semmi közepén is jobb, mint vele. Hihetetlen, hogy az emberek szöges ellentétét látják. Megjátszani könnyű továbbra is mindent. A kedves, aranyos Louis. A vicces, humoros Louis. Az örökké gyerek Louis... Nem. A hírnévtől elszállt Louis, az az igazi. Annyira havas voltam, de a futás miatt nem fáztam, leültem a fa tövébe. Egy kicsit féltem itt egymagam, de még ez is jobb volt. Nem ülhettem itt sokáig, ezt tudtam. Most jobb lett volna meghalni jelen pillanatban, de ahhoz nem kell semmi, csak 1 röpke óra, hogy a hideg végezzen velem, vagy valami más. Ennyire kegyetlen nem akartam magammal lenni, hiába volt az életem maga a pokol. Kénytelen voltam fölkelni, tovább menni. Föltápászkodtam és tovább mentem. Közben a gondolataim a varjún jártak, amit nem tudom, hogy szerencsének, véletlennek, vagy szándékosnak tudhatok-e be, bár valószínű az utolsóra csekély esély van... De abban biztos voltam, hogy nem láttam mikor repült ide.

Mikor már mentem egy ideje, lassan kezdett átfagyasztani a csontig hatoló hideg. Félig bátornak éreztem magam, hogy ezt meg mertem tenni, félig meg gyávának itt egymagam. Lassan ritkultak a fák és kezdtem látni a város fényeit. Fogalmam nincs, hogy jutottam ki élve az erdőből. Mert mostanság aki bemegy, az többet nem jön ki... élve legalábbis. Az erdő és a város külterületét egy nagyobb mező választotta el, ami kb 200 métert jelentett. Ez a környék másabb volt, mint a város többi fele, ugyanis a többi részen London szinte magába foglalta a környező településeket. Ám itt tisztán látszódott a határ, és  látható volt az óriási lakónegyed, ahogyan elterült előttem, a milliónyi fényével együtt. Egy pillanatra megálltam, hogy megnézzem, majd pár másodpercre hátra néztem. Valami mocorgást hallottam, ezért megindultam kicsit gyorsabban, majd kiértem a fák közül. Kapkodtam a lépteimet a mezőn, ami most csak egy nagy fehér síkság volt. Ekkorra már mindent jobban éreztem. Teljesen átfagytam, fáradt voltam, kimerült, de valahogy ki kellett tartsak. Elég késő volt már, de Lanihoz vettem az irányt. Szeret fönt éjszakázni... hülyén jön ki, hogy az éjszaka közepén beállítok hozzá, de ez volt az egyetlen reményem most. Lassan átértem a nagy havas szakaszon, és a házak közé értem. Elsőre nem esett le merre is vagyok, az utcatábla segített. Ekkorra már szinte magamat húztam. Nem tudtam ki fogom e bírni, amíg odaérek, nem sok esélyt láttam rá. Már a halálomon gondolkodtam, mire nagynehezen odaértem a házához. Egyetlen végtagomat sem éreztem már a hidegtől. Majd csöngettem az ajtón. Az a pár másodperc is borzasztó volt, amíg lekászálódott az emeletről, ez neki mindig sokba tart. Majd ajtót nyitott. A meglepődés és a félig borzongás jelei látszottak rajta, ahogy végigmért.

  -     Eleanor... Uramisten... Mi történt veled? Merre jártál?? Gyere be... - Hívott be, és elállt az útból, bejöttem, majd becsukta az ajtót.

  -     Ez.. csak hosszú... és mindegy... és bocsi, hogy behoztam a sarat meg a havat. - Sajnálkoztam.

  Ahogy levettem a kabátom, a kesztyűt, meg a cipőt, nem esett a meleg jól. A hideg miatt égette a bőröm mindenhol. Nagyon fájt.
  -     Hát jó... akkor... szerintem most neked jobb lesz egy meleg fürdő, adok neked ruhát, teát is főzök, aztán elmondod mi van, oké? - Zöld szemeit az enyémbe mélyesztette, mire én bólogattam.

  -     Köszi... - Mondtam halkan.

  -     Sejtem, hogy minek az eredménye ez... - Kezdte el mondani majd a konyha felé ment.

  -     Igen..? - Kérdeztem rá és figyeltem.

  -     Persze. Egy ideje utálom Louist. Nem csak feléd ilyen. Mindenki felé. - Mondta majd vizet engedett a teafőzőbe... - Na de menj föl, szedd magad rendbe, mielőtt tüdőgyulladást kapsz... tudod hogy mit hol találsz. Senki sincs itthon, szokásosan, nem kell sietned. - Mosolyodott el, és rám nézett. - Aztán meg megbeszéljük. - Mondta.

  -     Oké. - Sóhajtottam, majd úgy tettem, ahogy mondta...

 

***

Tehát az akkori félelmem is jogos volt. Egészen mostanáig nem tudtam, mi is legyen. De lassan kezdem érezni, hogy így volt a legjobb. Csak nem értem, mit keres itt. Elment. New York volt a célpontja. Láttam, hogy kiment. Hogy elment. És még a telefonba is beszélt valakivel, hogy ott várja. Még véletlen egybeesésnek is rossz volt. Nem tudja, hogy elmentem. Nem tudja, hogy mi van velem. Talán csak káprázott a szemem. Vagy volt valaki aki hasonlított rá. Már magamban is kételkedem. Ki fog választ adni a temérdek kérdésemre? De most, hogy ennek a gondja lassacskán elszáll, hátborzongató dolgok jönnek. Vagy lehet már megvoltak, csak nem vettem észre. De ha valaki magyarázatot tudna a múlt estére adni... Senkinek se beszélhetek erről. Senki se hinné el nekem.

9. Rész

 "Mindannyian elveszítjük néha önmagunkat, éppen ezért nagyon fontos, hogy legyenek olyan barátaink, akik őszinték velünk, és segítenek saját magunk maradni."

Másnap reggel, vagyis már inkább javában délelőtt a madarak hangjára ébredtem, kinyitottam a szemem, a Nap beesési szöge pont kiszúrta a szemem, ami elég rosszul jött, mire én védekezően takartam el a kezemmel, és átfordultam a másik oldalamra. Semmi kedvem nem volt arra, hogy kiszálljak a puha takaró alól, de már képtelen voltam aludni, így 5 perc után ki is mentem mosakodni, majd lementem a konyhába. Csakúgy mint az előző nap.
  -Szépjóreggelt. - Köszönt rám Ashley egy nagy mosollyal, miközben az asztalt terítette. A pillanat hevében azt hittem, még puszit is nyom az arcomra, annyira lelkes volt.

  -Neked is. - Mondtam. - Mi ez a nagy öröm? - Néztem rá érdeklődő fejjel.
  -Csak jó kedvem van. - Nevette el magát. - És  sokkal jobb lesz, ha ma elmegyünk ketten egy kicsit vásárolgatni, meg nézelődni, és tudod meg hasonlók. - Mosolygott.
  -Hmm... nem is tudom. Nem mindig vagyok jó társaság. - Ültem le az asztalhoz.
  -Jaj nekem ezt ne mondd inkább! Pont olyan akar meggyőzni engem, aki imád vásárolgatni és császkálni?  Mondta, majd miután letett nekem egy poharat, hogy a terítéket kiegészítse, idehozta a reggelit, ami igencsak jól nézett ki, és finom illatokkal árasztotta el a konyhát.
  -Ám legyen. - Vontam meg a vállam, és elmosolyodtam.  - Ethan merre jár? - Kérdeztem, majd kezembe vettem a villámat.
  -Dolgozik. Az étteremben. De ezt már biztos mondta. - Mosolygott. - Majd beugrunk hozzá később. Még úgyse láttad, hogy főzőcskézik. - Nevette el magát. - Amúgy nyugodtan szedj csak. - Mondta majd felém nyújtotta a szedőt.
  -Rendben. Benne vagyok. - Mosolyogtam, majd szedtem valamennyit magamnak. - Ahogy látom, neked se okoz gondot a főzés. - Néztem rá.
  -Azért nem vagyok profi. - Szedett magának is. - Kóstold meg és meglátod, hogy nem nagy szám.
  Belekóstoltam. Nekem kifejezetten ízlett.
  -Nagyon finom. - Mosolyogtam.
  -Örülök. - Nevetett. - Csak nyugodtan egyél amennyit akarsz. Van elég. Aztán pedig készülj, mert haza se jövünk estig. - Vetett egy célzó pillantást, és mosolygott.
 Nevettem egy nagyot. Sokkal jobb kedvem volt így, hogy tudtam kivel beszélgetni. Ashley rendkívül kedves lány volt, egyből megtaláltuk a közös hangot. Lassan befejeztem a kaját, majd elmentem, hogy összekapjam magam. Közben ő is tevékenykedett, majd egy óra alatt összekaptuk magunkat, és kiléptünk az ajtón. Ahogy megláttam az utat és a környék látványát, ahogy kiléptem az ajtón, egyből a tegnapi érzés fogott el. Ám már semmi se emlékeztetett arra a pár percre amit átéltem. Meleg volt, 100 ágra sütött a Nap, a madarak csicseregtek, az emberek sétáltak, és tevékenykedtek a ház körül. Elindultunk balra a járdán, kényelmes tempóban.

 
-Hova is megyünk most? - Kérdeztem.
  -A plázába. Ott minden van. És egy nap is kevés ott. - Nevetett.
  -Ez igaz. - Helyesltem, közben figyeltem az új környéket. Némileg hasonlított Londonra. Majdnem ugyanaz volt. Kisebb-nagyobb tömegek.próbáltak átjutni a zebrán, temérdek autó, zaj, és ember mindenhol. Hihetetlen, de jólesett a pörgés. Összevissza keringtünk az emberek közt, míg megláttam a helyet, ahová tartottunk.
  -Na, itt vagyunk. - Ujjongott mellettem.
  -Végre. - Könnyebbültem meg. Nem mintha megártott volna a kis séta.
  Átmentünk az úton, majd elkacskaringózva az emberek közt bementünk a forgós ajtón. Igen csak vicces játéknak bizonyult... Nevetve bementünk. A szokásos látvány tárult elénk. 4 emelet, üzletek, éttermek, padok, asztalok, mozgólépcső, az egész közepén egy szökőkút... Érdeklődő emberek, és összevissza futkározó kisgyerekek. Eddig nem jutott eszembe, hogy akár ide is jöhetnek hozzám, de már láttam 1-2 figyelő szemet, próbáltam nem föltűnő lenni... Kezdtük valahol az egyik ruhaüzletben. Nagyon sokáig nézelődtünk, próbálgattunk. Több helyre is bementünk. Talán a cipők voltak mindkettőnk gyengéi leginkább. Majdnem három óra alatt untuk meg a ruhákat, és még egy-két ékszerest is megnéztünk. Persze ekkorra már jó néhány teli szatyor a kezünkbe volt, majd ezt megkoronázva egy Starbucks-szal leültünk ott bent egy padra.
  -Húú... Szerintem nem érzem a lábam. Végigjártuk a legjobb helyeket.. Azaz szinte mindent. - Dőltem hátra a padon kényelmesen és a szökőkút körül futkározó gyerekeket figyeltem, és ahogyan belemártják a kis kezeiket a vízbe.
  -Aranyosak. - Mondta elmélkedve Ashley.
  -Az a kislány olyan, mint én voltam kicsinek. Teljesen.
  -Tényleg... Hasonló a beütése. Olyan lesz mint te. - Nevetve rám nézett.

  -Tuti. - Mondtam. - Azt hiszem most érzem azt hogy élek... Vagyis nem azért mondom ezt, mert hogy szétvásároltam magam, hanem mert kizökkentem abból a rémálomból... Hazudnék ha azt mondanám, nincs ez mindig a fejemben, de valószínű rosszabbul lennék, ha ottmaradtam volna. Érzem, hogy milyen igaz, mikor mondják, hogy a problémák elől nem menekülhetsz, és a távolság nem oldja meg. Valóban nem. De én úgy érzem, könnyít, ha eljössz a rossz közegből. - Kidőltek belőlem a szavak. Meg kellett hogy osszam ezt vele.
  -Ennek nagyon örülök, hogy így gondolod. Szívesen látunk, addig maradsz ameddig csak akarsz. Mondtam, hogy nem fogsz unatkozni itt, és segítünk. Majd holnapra is tervezünk valamit, oké? - Vetett rám egy bíztató mosolyt.
  -Rendben. - Mosolyogtam vissza. - De persze csak az idő függvényében, nameg nem szeretném, hogy minden az én pátyolgatásomból álljon... Tudod "Szegény elhagyott lélek eddig menekült, bekuncsorgott a testvéréhez lakni, kihasználja a helyzetét.." Szóval érted. Próbálok majd keresni minél előbb egy házat, vagy egy kisebb lakás is megteszi. - Néztem rá.
  -Nem kell, hogy nyomasszon ez az egész. Eszünkben sincs kitenni, hidd el.
  -Rendben. - Mondtam. - Amúgy... Szerettek itt élni? - Kérdeztem. Érdekelt a véleménye, hogy hogy érzi itt magát, nameg én is többet akartam tudni a helyről. Közben kortyolgattam a Starbucks cappuchinomat.
  -Egész jó itt lenni. Békés hely. Viszonylag. Mármint a külterület ahol lakunk ugye, de persze itt a központban sosem áll meg az élet. A békést meg arra értettem, hogy az emberek toleránsak egymással, és nem igen sok a megrázó dolog, nem úgy mint arra Londonban. - Ecsetelte a gondolatait nyugodt hangnemben.
  -Miféle megrázó dolgokra gondolsz? - Fordultam oda érdeklődően. Lehet nem csak nekem vannak ilyen eltúlzott elméleteim erről a világról.
  -Hát tudod... Ezek a rejtélyes ügyek, amik főként arra terjengenek, nem nagyon jutnak el eddig a dolgok onnan, én is csak egy-két esetet hallottam, de mindenesetre szerintem jó, hogy eljöttél onnan. - Nézett rám komolyan.
  Volt valami a hangnemében és a szavaiban. Mintha többet tudna. Nem igen értettem. De nem akartam boncolgatni ezt, és mindent elmondani. Jobb volt nekem, amíg nem tudom, és hallgattam az eszemre.
  -Értem... Én... Nem tudom mi képes ilyesmikre.. - Többet nem tudtam mondani, csak elfordítottam a fejem, és figyeltem a császkáló népet.
  -Najó, ezt az utóbbit nem azért mondtam, hogy rád hozzam a frászt. - Fogta meg a kezem. - Én is eljöttem volna. - Nézett a szemembe.
  -Jó... Én értem... - Habogtam. - Ez volt a másik ok. Csak a magam biztonsága. - Mondtam.
 Csak bólogatott, majd megszólalt.
  -Na, nem megyünk másfelé is? - Mosolyodott el, hogy kicsit oldja a stresszt.
  -Menjünk csak. - Pattantam fel és fogtam a cuccaimat és megindultunk. Kimentünk a plázából, majd jobbra kanyarodtunk.
  -Akkor megnézzük most, hogy a bátyád hogy tevékenykedik. - Mosolygott és még a tempóján is begyorsított.
  -Rendben. - Mosolyogtam. - Lehet nagyon vicces lesz. - Nevettem el magam.
  -Majd leülünk egy asztalhoz, mivel oda a személyzethez nem mehetünk be.
  -Oké. De akkor eszünk a főztjéből ugye? - Néztem rá célzóan.
  -Naná. Alap, hogy igen. - Mosolygott.

  Nem volt messze az étterem, de már kívül is látszott, hogy eléggé kifinomult hely. Odabent sem volt ez másképp. Annyira szép volt, nagyon előkelő hely, ízléses díszítéssel. Szinte már a hely hozott zavarba, és én éreztem magam rosszul. Hagytam Ashleyt hogy előre menjen, én bekullogtam mögötte. Helyet foglaltunk valahol az egyik asztalnál. Én senkit nem ismertem itt, de ahogy láttam, nem kellett bemutatkozzak... Ashley viszont mindenkit ismert itt, egyértelműen, mivel a bátyám csaja, így nem egyszer jön ide. Hamarosan találkoztunk vele. Kicsit elcsodálkoztam, de örültem neki, hogy "lett" egy normális bátyám, az elzüllött ikertesóm, Elie helyett. Sokat nem tudtunk beszélni, épp csak annyi volt, hogy megtárgyaltuk, hogy mi a helyzet, és rendeltünk valami finomat.
Este 6 körül indultunk haza. Hosszú volt a mai túra, kicsit elfáradtunk. A Nap sugarai még sárgásan megvilágítottak mindent, és még nem volt annyira hűvös. A hazafelé úton fura érzéseim voltak, mintha megfigyelés alatt állnék. Vagy csak kezdek bedilizni, és paranoia kínoz...

8. Rész

 "A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben, hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka."

-Oh, Jézusom. – Nevettem el magam, és valahogy próbáltam megnyugodni. – Halálra ijedtem. Azt hiszem, a hallásommal is lassan baj lesz, mert… semmit se hallottam magam mögött…vagy ilyesmi. - Kapkodtam a levegőt, erősen a frász jött rám.
-Csak nem figyelsz. – Válaszolta röviden, és figyelt.
Ahogy figyeltem, valamiért nem tetszett nekem így ránézésre. Áradt valami belőle. Csak reméltem, hogy nem igazán érződik rólam, hogy menni is akarok, és hogy "örültem a társaságnak".
-Nem, mert éppen volt ott arra valami, és azt próbáltam kivenni… - Hátranéztem. –De..már el is tűnt, semmiség. – Nevettem. Kicsit lehet beütött az üveg pia, de olyan kétes érzések voltak bennem.
Visszanéztem és ő egyet biccentett. Akaratlanul is hülyét csinálok magamból.
-Nem kéne itt kószálni. – Váltott át, és méregetően figyelt.
-Mondok jobbat: neked se. – Fölvontam a szemöldököm. – Csak a különbség az, hogy engem már semmi sem érdekel. – Fejeztem be a mondatot.
-Neked annál inkább nem. És ne beszélj hülyéket. – Vágott vissza.
-Azért jöttem ide, hogy nyugton lehessek végre, ahol senki se bánt! – Itt már szipogtam. – Ez egy… borzasztó…iszonyatos időszak… és nekem…ez nem megy. És nem beszélek hülyéket. Meg amúgy is... fogalmad sincs az egészről... - Vettem le róla a pillantásom, és megfordultam.
-Csak te látod így. Mert összefolynak a dolgok. - Tette hozzá mégis diplomatikusan.
Fogalmam se volt, hogy minek beszélek olyasvalakivel, akit nem ismerek, de jelen helyzetben mindegy is volt, hogy kinek mondok el és mit. Néha valóban jobb egy idegennek beszélni. Leültem a legközelebbi padra, és kitámasztottam a kezemmel a fejem. Ő meg leült a pad másik felére. Nem értettem semmit most valahogy.. Ki ez és mit keres itt.
-Talán… tényleg igaza volt… szörnyű vagyok… minden szempontból. Kívül is belül is… egy rongybaba. – Nyüszögtem, és beletúrtam a hajamba. – Mindig én vagyok az, akinek semmi nem jön össze… Ott volt a nővérem… neki jobb volt. Mindig minden összejött… és ha nem rontja el magát… tökre… szerencsés lenne… jólmenő nyugodt élet… meglett volna minden… és mindene… én pedig… egy rossz döntéssel az egész életemet rontottam el… - Törölgettem a könnyeimet, és nagyokat nyeltem.
-Elég gyorsan megpecsételted a sorsod, pedig még semmit se éltél.. – Nézett rám. Esküszöm nem voltam benne biztos, mit is akar. Minek szól a dolgaimba? És minek áll le velem lelkizni...
-Nem érdekel. Semmi. Soha. Többet. - Jelentettem ki biztosra. Jelen pillanatomban nem tudtam, hol is állok, kiittam a maradékot az üvegből és behajítottam a bokorba, majd megráztam a fejem. Letörölgettem a könnyeimet, de hiába is... újak jöttek a helyükbe.
Rám nézett, majd pontosan elém állt. Hirtelen levegőt sem tudtam venni, nem tudtam mit akar. Még a sírást is befejeztem. A szemembe nézett, majd így szólt:
  -Most pedig elmész haza, nem mész vissza a térre, velem nem találkoztál, nem beszéltünk és soha nem is láttál. - Mondta kicsit lassabb tempóban, közbe nem vette le a szemét az enyémről. Le voltam fagyva, mintha nem lett volna külvilág. Eszembe se jutott, hogy megszólaljak. Azzal arra eszméltem, hogy eltűnt. Nem is voltam tudatomban, azt se tudtam, hogy minek állok egy helyben.
Fogalmam sem volt mit csinálok, csak valami hajtott, hogy elmenjek onnan. Az előbb még biztos, hogy nem láttam a könnyeimtől, és fejfájásig ittam magam a saját nyomorúságom miatt. Nagyon elgondolkodhattam, hiszen végigpörgettem magamban az eseményeket... talán még beszéltem is magamhoz. Most pedig úgy döntöttem, hogy vissza  se megyek a térre, nem érdekel senki és semmi. Majd valahogy szólok a bátyámnak, hogy leléptem... Már javában éjszaka volt, aminek javarészét fogalmam sincs hogy töltöttem el. Kavarogtak a gondolataim, a fejem zakatolt, mint valami gép, de csak arra koncentráltam, hogy egyátalán a házhoz visszataláljak, hiszen nem Londonban vagyok, az utcákat és a környéket nem ismerem, így nehezebb volt. Newcastle nem ugyanaz a hely. Félig a könnyeimet törölgetve, fáradtan, kiborultan csak visszataláltam, felmentem a teraszra, az ajtóhoz léptem, de valamit elfelejtettem... nincs kulcsom a házhoz... az ajtó pedig zárva volt. Sóhajtottam egyet. Az egész utam fölösleges volt.
Mindenképp le akartam ülni, ha már bemenni nem tudtam, leültem az ajtó elé, és nekidőltem. Síri csend volt, sötét és nyugalom. Idegesen dobogtam a lábammal.. most még talán órákat várhatok, mire hazaérnek. De nem szólok nekik. Nem akarom megzavarni a szórakozásukat. Nagyon unalmas volt itt ülni, a várakozás nem igen az erősségem. Most sem volt. Ahhoz, hogy még egy kört tegyek, már fáradt voltam. Így maradtam ülve. Hazudnék, ha azt mondanám, nincs bennem némi félelem... Túl nagy a csönd. Nem olyan mint a megszokott. Föltápászkodtam, majd kimentem a járdáig, és körbenéztem. Nem láttam senkit sem. Mégcsak hangokat sem hallottam. De ekkor hirtelen megcsapott valami fura hideg szél, ami elég hirtelen jött, és az összes hajamat hirtelen az arcomba fújta... Mire kisöpörtem az arcomból, addigra egyre erősödő füstszerű köd kezdett szétterjedni, és elönteni az utcát. Eléggé elfogott a rémület, nem értettem ebből semmit. Az egész helyzet filmbeli volt... és a lehetetlent súrolta... a köd nem olyan volt, mint amilyen az lenni szokott. Lassan, de sejtelmesen örvénylett, mintha mindent el akarna nyelni. Lassan már mindenhol az volt, még az utca fényeit is is félhomályba borította. Elfogott a borzongás. Erre nem volt semmilyen magyarázatom. Leléptem a járdáról az úttestre, és egyenesen a köd áramlásának irányába néztem. Bele akartam látni ebbe a kavargó füstbe... pár lépést tettem előre, kicsit hunyorítva néztem, ekkor valamiket vagy inkább valakiket láttam magam előtt állni egymás mellett... Először csak hármat láttam, aztán már négyet... 15-20 méter és a sűrű köd elválasztott minket, így csak 4 alakot láttam belőlük semmit, ahogyan ott állnak, mintha szobrok lennének. Két lépést tettem előre feléjük, de a szemem egy pillanatra se tudtam elkapni onnan. A harmadik lépésnél visszafogott a félelem. Rájöttem, hogy most félek, de szinte már magam körül minden kiesett, semmit se láttam, csak a nagy ködös semmit és a magam előtt lévőket. Nagyon bajlós volt az egész, a félelmem már pánikszerű volt.. szinte kiszúrták a szemem. Majd a tudatalattim futásra kényszerített. Ekkor hallottam valami hangot, magam mögül meg egyre inkább erősödő fényt láttam, de nem néztem magam mögé.

Elkezdtem pánikszerűen hátrálni, majd a levegőt kapkodva levettem a szemem az alakokról és megfordultam. Ekkor az a közeledő fény kb 5 méterre volt tőlem, és szinte kiégette a szemem. Egy kocsi fényei voltak. Fél másodpercig tartott, hogy kapcsoljak, mielőtt elüt a ködben, még a másodperc töredéke alatt tértem ki előle, de a járdaszélben megbotlottam. Egy nagyot fékezett még abban a pillanatban és megállt. Ekkorra már le voltam bénulva a sokkoltságomban. Transzba esek 4 sötét alaktól, meg egy misztikus köd áramlattól, aztán kishíján elütnek. Lehorzsoltam a tenyerem földet éréskor, szinte égtek. A sofőr azonnal kiszállt, és ide sietett, én addigra éppen föltápászkodtam, de segített.
  -Jól van? Nagyon sajnálom, nem figyeltem, és az utolsó pillanatba láttam, hogy ott áll... én tényleg...- Hadarta kétségbeesetten sajnálkozva.
  -...Felejtse el. - Szakítottam félbe. - És igen... azt hiszem, semmi bajom... Csak kicsit a tenyerem bánta... de igen... jól vagyok. - A hangom eléggé remegett, sírhatnékom volt. Összeszorítottam a fájós kezeimet, és körbenéztem. A köd eltűnt. Tátva maradt a szám a döbbenettől. És már azok a fura alakok se voltak sehol.
  -Biztos, hogy jól van? Nem kell hogy mentőt hívjak? - Próbálta valahogy a helyzetet helyrehozni...
  -Nem, tényleg....nem kell... de köszönöm. Én csak... az én hibám...én... Csak ki akartam nézni, és ezért voltam az úttesten, és itt volt ez a fura köd és...
  -Igen, kicsit hirtelen nőhetett meg a páratartalom, ennyi az egész. De már látja, nincs is semmi. - Nézett körbe meggyőződve. Nyilván ő nem látta, amit én, nem is hiszem, hogy ez a sarkosított magyarázat megoldás lenne erre az egészre.
  -Ez valami más volt, én biztos vagyok benne... Én...
  -Figyeljen.. - Szakított félbe. - Más nem lehetett. Hajnali három lehet, a hőmérséklet ilyenkor már nem a legjobb. Menjen haza, és pihenjen le. Tényleg nagyon sajnálom. Biztos nincs segítségre szüksége? Elvigyem haza? - Nézett rám kérdően.
  -Nem. . Nem kell... itt lakok... - Mutattam a házra. - De köszönöm... menjen csak nyugodtan. - Vetettem rá egy komolyabb pillantást, azzal elléptem előle.
  -Vigyázzon magára. - Mondta, majd sarkon fordult, beült a kocsijába, és elhajtott.
 

Figyeltem amíg el nem tűnt, én pedig visszamentem a házig, és leültem a lépcsőre. Az előbbi ködnek nyoma sem volt. Minden olyan lett, mintha semmi nem történt volna. Semmilyen magyarázatot nem találtam erre, próbáltam elhitetni magammal, hogy az egészet csak elképzeltem, vagy csak beütött a pia. De ez most nem jött be. Ez színtiszta valóság volt. Kezdtem már az őrület határára sodródni az egyedüllétben, vártam, hogy Ethan meg Ashley lépteit mikor hallom meg végre, miközben az égő tenyereim bámultam, és lassan megnyugodtam. Nem kellett sokat várnom, megpillantottam őket, és fölpattantam. Ők is rám szegezték a tekintetüket, ahogy közeledtek, majd ideértek. Enyhe aggodalmaskodás ült az arcukon.
  -Eleanor! Te merre jártál?? Jól vagy? Nem tudtunk elérni, kb 15-ször hívtunk. - Hadarta majd megölelt. Nagyon aggódott.
  -Merre jártál? - Kérdezte Ashley is aggódva.
  -Ott voltam egy ideig... de aztán meguntam, hazajöttem... nem találtalak volna meg titeket a tömegben... és mikor ideértem, akkor jöttem rá, hogy nem tudok bemenni. - Magyaráztam a helyzetet, de nem tudtam leplezni a zaklatottságomat az előbbi pániksorozat miatt.
  -Jól érzed magad? Egész biztos? Lerí rólad, hogy nincs minden rendben. - Láttam az arcán, hogy lejött neki, hogy mennyire össze vagyok kavarodva.
  -Igen, biztos. - Zártam le a dolgot és levettem róla a pillantásom. Nem tudtam volna a jelen pillanatban ezt elmagyarázni, így úgy döntöttem, most ezt hanyagolom.
  -Menjünk be, ne ácsorogjunk itt. - Került ki a bátyám a kulccsal a kezében, majd nyitotta az ajtót. Automatikusan követtük, majd bementünk. Levettem a cipőmet, ezzel alaposan megkönnyebbültem. A többiekre néztem, majd megtámaszkodtam a kanapé támláján.
  -Szerintem én most lefürdök, és lefekszem. Bocsi, hogy így bevágok elétek, csak úgy érzem nem bírom tovább nyitva tartani a szemem. - Mondtam. Tényleg így éreztem, de ugyanakkor már fogalmam nem volt mi miért történik...
  -Jaj ne hülyéskedj. Csak nyugodtan. Mi még nem terveztünk lefeküdni, de majd akkor halkan leszünk. - Mosolyodott el és átölelte Ashleyt.
  -Rendben, akkor jó éjt. - Mondtam, majd ott is hagytam őket, fölszaladtam a lépcsőn.
Fél óra múlva, miután elvégeztem a teendőimet, már az ágyamban feküdtem és gondolkodtam. Próbáltam átgondolni a történteket, de valahogy sehogy sem értettem. Ugyanúgy, mint ahogy tegnap este is, visszatértek a fejembe a saját problémáim. Jelenleg semmilyen kiutat nem láttam ebből, úgy éreztem sose lesz már jobb. Kilátástalannak éreztem a helyzetem, amire nem jött megoldás.

7. Rész

Sziasztok xxTudom, hogy egy hónapja nem volt rész, (mellesleg nem tudom valaki olvassa-e) de most tudtam hozni csak. :/ Tudom, hogy az elején még nem nagyon izgi az egész, de lassacskán bonyolodnak majd a dolgok :D Hát azért remélem nem eget verően unalmas, azért jó olvasást! ^.^
-Diana

 "A világ nem tud legyőzni bennünket, de mi megsemmisíthetjük magunkat azzal, hogy túlságosan is vágyódunk olyan dolgok után, amelyek nincsenek, és azzal, hogy túl sokat emlékezünk." 

Reggel szokásosan ébredtem, attól, hogy a fél éjszakát fönt virrasztottam. A Nap fénye szúrta ki a szemem. Idegesen fölültem, megdörzsöltem a szemem. Idegesített a fény. Vettem egy nagy levegőt, átgondoltam minek is vagyok itt, és hogy mi történik, majd kimásztam az ágyból. Kimentem a rövidke folyosóra, lassan elmásztam a fürdőszobáig, nyitottam az ajtót, és ahogy léptem volna, telibe a bátyámba ütköztem, aki meg bentről jött volna ki.
-Oh, jaj, bocsi, nem akartam, csak épp nyitottam az ajtót és…-Hadartam.
-Teljes mindegy, nem baj, nem láttad. Hogyhogy máris fönt vagy? Nem is hallottam, mikor kijöttél. – Nézett rám.
-Mindig ilyenkor kelek.. fél 9kor már kint vagyok az ágyból. És amúgy meg azért… mert nem volt az ajtó becsukva, csak behajtva. – Mondtam.
-Jaa, így már világos. – Nevetett. – Nem vagy zajos az biztos.
-Próbálok halk lenni. – Mondtam, és ránéztem mosolyogva.
-Amúgy gyere csak, nem tartalak föl. – Mondta és arrébb állt az ajtóból.
-Oooh, köszi. – Mondtam, kikerültem, és bementem.
Egy fél óra múlva mentem le a konyhába teljesen készen. Azt mondták érezzem magam otthon, és csak nyugodtan szolgáljam ki magam. Öntöttem teát, meg amit találtam… de nem nagyon volt étvágyam, így nem vittem túlzásba. Csak ültem az asztalnál, és gondolkodtam a tea fölött, ekkor Ashley is lejött.
-Szépjóreggelt. – Köszönt mosolyogva, majd idejött az asztalhoz elém. - Na, jobban érzed magad már? – Kérdezte.
-Igen, már egy kicsit… talán kipihentebbnek. – Mondtam, és belekortyoltam a teába.
Csak nézett rám, valami sajnálat tükröződött rajta, talán tudja mit élek meg, pedig nem akartam, hogy sajnáljon.
-Szükséged van valamire..? – Kérdezte.
-Nem, köszönöm, semmi sem kell. – Mondtam, és rámosolyogtam.
-Őőő.. figyelj.. Nincs kedved eljönni este velünk a térre? Valami nagy buli este lesz, lesznek koncertek.. meg minden ilyen szabadtéri..kint a park mellett… sokan szoktak lenni.. naa? – Nézett rám és nagyon hízelgett, hogy menjek.
-Nem.. nincs kedvem… menjetek csak ki ketten nyugodtan.
-Ahj ugyan! Gyere csak te is! Jó lesz! Jobb lesz, hidd el, hogy felpörget majd. Nem maradhatsz itthon! – Nézett rám nyomatékosan, majd elkezdett kávét csinálni.
-Nem… nincs szükségem rá. – Mondtam, és legyintettem.
-De, nagyon is van. Este megyünk, úgyhogy készülj. – Mosolygott.
Megráztam a fejem. Nagyon nem akartam menni, de ezek szerint mégis össze kell szednem magam, és kimozdulni a depis világomból. Bár, mondjuk, igaza van… mit árthat nekem ez az egész? Felálltam, majd fölmentem a szobámba, hogy kipakoljam a dolgaimat, amik fontosak. Hallottam, ahogy a bátyám meg Ashley lent beszélgetnek… én csak feküdtem. Egyszerűen nem tudtam, mit csináljak. Elővettem a telefonom, megnéztem ezt-azt. Addig is arra figyeltem, és nem másra.
Délután felé segítettem kicsit takarítgattam ezt-azt, délben pedig főztünk együtt. Attól kicsit jobb volt a kedvem. Sokat beszélgettünk, jobban megismertük egymást. Jól kijöttünk egymással. Örültem, mikor hasonló szokásokat fölfedeztem köztem, és a bátyám között. Olyankor tényleg éreztem a kapcsolatot köztünk. És ebben a borzasztó időben ez nagyon jól is jött. Este felé már inkább lelkiekben készítettem magam. Nem tudom, erre minek is kell készülni, de valahogy még félig nyűgnek éreztem, és talán azért.
Nem ismerem a várost, se az embereket, de mivel már egy ideje eltűntem szem elől, remélem, azért nem fognak utánam rohangálni. Fölvettem valami ruhát, aztán kicsit összeszedtem magam, hogy ki is nézzek valahogy, aztán megnéztem az időt. Majdnem 8 volt, és már eléggé félhomály odakint. Összeszedtem a telóm, meg pár dolgot, egy kisebb táskába raktam, aztán lementem, hogy kész vagyok. Odalent már vártak.
Ott álltak, ők is épp indulásra készen, beszélgettek, azt hittem sokat vártak rám...
-Megvárakoztattalak titeket? – Néztem rájuk kicsit szégyenlősen.
-Jaj, nem, dehogyis. Ebben a pillanatban lettünk kész. – Nézett rám Ashley.
-Készen vagy? – Kérdezte Ethan.
-Jaa, igen, mehetünk is. – Mondtam, majd mentem az ajtó felé.
-Akkor mehetünk is. – Mosolygott Ashley.
Kimentünk, ők zártak, én addig vártam. Majd szép nyugodt tempóban elindultunk.
-Menjetek csak előre, én úgy se tudom az utat. – Mondtam.
Azzal magam elé engedtem őket. Én mögöttük mentem. Ők megfogták egymás kezét, beszélgettek. Azért hozzám is szóltak persze, csak most fura volt, hogy mellettem nincs senki, hiszen már azt is annyira megszoktam. Így hát, én csak mögöttük mentem, és néztem össze-vissza. Már világítottak az utcai lámpák, és sötét volt, az idő pedig nyugodt. Az égen egyre több csillag látszott. Mögöttük mentem, hallgattam mit beszélnek, és csak figyeltem az árnyékokat. Ahogy egyre inkább kijöttünk a lakóterületről, és egyre csak nőtt a forgalom, több ember lett az utcákon, már hallottam a zenét, és a nyüzsgések hangját.
Egyre többen voltak. Csak körbe-körbe néztem. A zene pedig nagyon, és hihetetlen ismerős… gyorsan rá is jöttem mi volt. A Five Seconds Of Summer játszott élőbe itt. Nem akartam elhinni. Éppen a Heartbreak Girl-t játszották. Bár messze voltam még a színpadtól, de már a nyakamat nyújtogattam feléjük. Nagyon sokan voltak. Ekkor a bátyám hátrafordult.

-Oh, wow, nézd kik vannak a színpadon. – Mosolygott.
-Látom, és éppen kiugrik a szívem ahw. – Mondtam mosolyogva.
-Nyugodtan elmehetsz másfelé, ha akarsz, nem kell itt lenned végig velünk.
-Öhm, hát… oké, akkor én körbenézek, és majd összefutunk. – Mosolyogtam, majd figyeltem, hogy merre tudnék menni..
-Oké, csak nyugodtan, ha valami van, akkor majd hívsz, és megtaláljuk egymást. – Mondta, azzal átkarolta Ashley-t.
-Jó, akkor, majd később. – Mondtam, azzal elmentem onnan.
Igen csak sokszínű volt itt a „buli”, sok volt a kajaárus, meg minden kis kütyüt, meg apróságokat árultak, az emberek hemzsegtek a sok kacat után. Nameg volt ahol zene szólt, és a másik oldalt volt a színpad. Figyelgettem, miközben sétáltam a sok ember közt. Mindenki feldobott volt, vagyis én úgy láttam, szerintem csak én lógtam ki ennyire a sorból, aki magába koslat. Közben még mindig a srácokat hallgattam…
(x)

„And when the phone call finally ends,
You say, "Thanks for being a friend,"
And we're going in circles again and again”

Olyan energikusak voltak a színpadon. Éppen valami kajásnál álltam meg. Kellett valami pia, nagyon megkívántam… beálltam a sorba. Mindenki gyorskajával jött el onnan, én pedig kértem magamnak egy üveg piát. Aztán eljöttem onnan, és körbenéztem. Valahogy el akartam jutni a színpad túlsó felére. Megálltam, majd először nagynehezen felbontottam amit vettem, majd belekóstoltam. Csak felejteni akartam, és semmire se koncentrálni. Lehúztam belőle egy nagyot, majd elindultam a tömeg körül, a színpad felé. Közben figyeltem, ahogy énekelnek, és a tömeg is énekel, sikoltozik, hiába voltak ők itt, még ez se vigasztalt. Úgy éreztem, egy örökös körben vagyok. Ahogy közelebb értem, egyre jobban láttam őket, belekezdtek a Beside You-ba. Sírni tudtam volna. Már a legelső hangnál fölismertem.
(x)

„Within a minute I was all packed up
I’ve got a ticket to another world
I don’t wanna go...
I don’t wanna go...

Ez még duplán jól jön. De végül is mindegy volt. A színpaddal szembe volt egy szélesebb szabad hely, ott közlekedtek az emberek. Elmentem arra, majd elvonultam ott a színpad előtt. Szinte az orrom előtt voltak, figyeltem is, aztán amikor ott átértem, a tömeg másik oldalánál álltam meg, bentebb kicsit direkt elvegyülve, hogy ne a szélén álljak. Próbáltam nem föllökni senkit, de valakit véletlen kicsit meglöktem a kezemmel, egy kicsit kifolyasztotta az üvegemből.. Persze az egyből „nekemesett.”
-Sajnálom. – Mondtam hadarva.
-Nem tudsz vigyázni?? – Kiabált rám.
-Mondtam, hogy sajnálom, talán nem hallottad?? – Mondtam hangosabban.
-Óvatosabban is lehetne közlekedni, és nem egy rohadt nagy üveggel, amivel mindenkit leöntesz. – Mordult rám.
-Nem rád öntöttem, hanem a földre, most miért kell bunkónak lenni?? Nem hiszem, hogy majd pont egy ilyen fogja megmondani, mint te. – Kiabáltam rá, de már a körülöttünk lévők erre néztek.
-Te vagy a bunkó. Meg béna. És ronda ribanc. – Azzal arrébb ment, jó messze tőlem.
Fölvontam a szemöldökömet, és pár másodpercig meg se tudtam mozdulni, úgy lesokkolt. Végignéztem magamon. Jobbnak találtam innen most egy nyugalmasabb helyre menni. Lassan kijöttem a tömegből, aztán egy pillanatra megálltam, hogy kitaláljam, merre menjek. A srácok ekkor vonultak le a színpadról. A színpad széle felé néztem, ahogy lemennek, de ekkor valakit még megláttam ott. Azt, akit nagyon nem akartam. Hiába volt sötét, bőven elég volt a sok lámpa fénye ahhoz, hogy fölismerjem egyből. Ez már nem lehetett véletlen. Hogy került ide Louis? Szerencsére röpke 20 méter elválasztott tőle, én eléggé sokkosan lefagyva figyeltem.
Többen voltak ott, bár nem tudtam ki kicsoda ott, de páran tuti a szervezők, a többiről fogalmam se volt. Már kezdtem magam elég hülyén érezni, hogy egy perce arra bámulok. Vettem egy nagy levegőt, megráztam a fejem, majd az ellenkező irányba vettem az irányt, a park felé. Már csak ez hiányzott. Itt be is telt a pohár. Leoltottak, le ronda ribancoztak, és erre még látnom is kell. Meguntam ezt a banzájt. Amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a teret. Eljöttem az emberektől, a nyüzsgéstől, és már örültem, mikor a csendes szakaszhoz értem, majd besétáltam a parkba, és elindultam valamerre az egyik úton. Voltak ilyen lámpák, de elég sötét volt. Talán páran még lehettek errefelé, mert nevetéseket hallottam, de messze voltak. Gyorsan lehúztam a maradék piát, itt elöntött a melankólia, és kiengedtem a könnyeimet. Nagy levegőket vettem, közben egy lendítéssel az üveget bedobtam egy bokorba, nyeltem egyet. Eléggé feszengős volt a levegő, olyan fura érzés kapott el. Nem tudtam eltalálni, hogy érdemes e itt lennem magamban, vagy sem. Le akartam ülni egy padra, de ilyen kettős érzésem volt, nem tudtam eldönteni mit csináljak. Fájt a fejem a piától, de ahelyett, hogy jobban éreztem volna magam tőle, csak lentebb nyomott, mint ahol alapjáraton voltam. Előkaptam a telefonom, hogy megnézzem az időt. 11 bőven elmúlt. Hirtelen olyan hideg volt már. Mentem előre néhány lépést, aztán valamit figyeltem a sötétben.

Nem tudtam meghatározni, mi az, de mozgott. Lassan eldöntöttem magamban, hogy visszafelé veszem az irányt, és keresek egy másik helyet. Kettőt hátraléptem, azzal megfordultam, és egyből belefutottam valakibe. Iszonyatosan megijedtem. Egyet sikoltottam is. Nem hallottam, hogy mikor jött mögém. Azt hiszem, tényleg nem vagyok már normális. Nem tudtam megszólalni, csak nagy szemekkel figyeltem. Csak reflexből egyet hátra léptem. És kifújtam a levegőt. És kicsit elnevettem magam, bár inkább az ijedtség szólt belőlem...