10. Rész

 "Gyakran hisszük, hogy a múltban átélt félelmek segítségével megjósolhatjuk azokat az eseményeket, amelyektől a jövőben óvakodnunk kell. E gondolkodásmód eredménye, hogy időnk legnagyobb részét a múlton való rágódással, és a jövő miatti aggódással töltjük, a félelem ártalmas körforgása pedig kevés teret enged a jelenben."

Úgy 3 óra múlva már az ágyamban feküdtem, és gondolkodtam. Az ablak felé figyeltem és néztem a fák sötét sziluettjét, ahogyan rázza őket a szél. Világosan látszott, hogy vihar lesz. De vihar ide vagy oda, nem tudtam aludni. Kínoztak a gondolatok, és amit a múlt éjjel láttam. Még mindig nem értettem, talán soha nem is fogom már. Valamiért a halált éreztem magam körül. Szokatlan borzongás fogott akkor el, biztos vagyok benne, hogy látható volt a félelmem. És tudom, hogy mikor éreztem hasonlót, bár a helyzet közel sem volt hasonló...

***

(4 hónappal ezelőtt)

Tisztán emlékszek arra az estére. Ez egy fordulópont volt a kapcsolatunk történetében Louis-val, de rossz irányba... Valahol itt kezdtek a dolgok elfajulni. Hazafelé jöttünk kocsival Doncasterből... Louis szüleinél voltunk, de összekaptak valamin, és ezért jöttünk el hirtelen. Persze a mérgét ott vezette le ahol tudta, elsősorban rajtam... egy ideje már nem tudtam sem őt, sem a tetteit kordában tartani, nem tudtam mit tenni. A legkisebb dolgokon húzta föl magát, kezdtem érezni, hogy rám un, szinte már utál engem (is). Többször is elmentem volna tőle, volt, hogy elszöktem pár órára, de azt hogy végleg menjek, nem engedte meg. Amit épp nem értettem. Ezen az estén is éppen a hőbörgéseit kellett figyelnem és hallgatnom, miközben hazafelé tartottunk a semmi közepén a hóesés alatt. Az út két oldalát erdő övezte már egy ideje, amiben nem lehetett a sötétben látni semmit. Unalmamban mégis arra figyeltem, rá se néztem Louisra.

  -     Miért kellett ekkora fesztivált csapnod? - Vágtam hozzá. - Így mutassunk jó képet a családnak...

  -     Elegem van, hogy 12-nek látszok a szemükben, mondtam, hogy ne szóljanak bele a dolgaimba, nem vagyok hülye, meg tudom oldani. - Vágott vissza.

  -     Nem beleszóltak, csak elmondták a véleményüket, nem mondták, hogy úgy csináld, dehát persze... azt se lehet, semmit se lehet, még levegőt venni SE! - Emeltem meg a hangom alaposan, és jól megnyomtam az utolsó szócskát.

  -     Ne kiabálj... túlzásokba esel. - Vetett rám egy futó pillantást.

  -     Mert te mit csinálsz?? Éppen ugyanezt! Még azt se mondtad el, merre jársz mostanában, mert ahogy észrevettem mostanában én vagyok a legutolsó dolog ami téged érdekel, nem gondolod, hogy ez egy csöppet rossz így? - Néztem rá számonkérően.

  -     Mondtam. Sok a próba. Sok helyre hívnak, és sok a teendő.

  -     Jaaa, értem én! 0-24 órában! Milyen érdekes, hogy csak veled van ez így, a többiekkel nem! - Néztem előre az útra. - És lassíts le, ha nem akarod, hogy úgy végezzünk, mint anyám. - Tettem hozzá nyomatékosan.

  -     Befejezted? Mindig csak jártatod a szád! - Halkított volna le, ami elég gyakori volt tőle, én pedig nagyon utáltam. Haza akartam érni mielőbb. Elegem volt belőle.

  -     Csak úgy, ahogy te... - Vágtam neki az igazságot, és karba tett kézzel figyeltem. Még mindig csak az út volt meg az erdő, mikor valami fura hangot adott ki a kocsi, majd nem sokkal utána meg is állt. Ennyit a hazatérésemről. Alig akartam ezt elhinni...

  -     Ezt komolyan el se hiszem, mi jön még?? - Kiabált.- Te maradj itt és ne szólj semmit. - Utasított, majd kiszállt. Ám én szökni akartam, elfutni tőle, amit már most kész voltam megtenni. Nyilván meghall majd, ezt tudtam. De próbáltam megvárni a pillanatot, mikor belemélyed a dologba. Óvatosan nyújtóztam ki, hogy lássak valamit, majd a megfelelő pillanatban nagyon lassan és nem feltűnően kinyitottam az ajtót, meggyőződve arról, hogy nem figyel és óvatosan kitettem a lábam, majd ellöktem magam és rohanni kezdtem. Persze egyből kapcsolt, mivel a hó ropogott a lábam alatt, megnehezítve a futást. De már jött is utánam, pár méterre volt csak tőlem. Nem mertem hátranézni, csak futottam, ahogy bírtam. A hó némileg adott valamennyi fényt.

  -     Állj meg magad, ne én érjelek utol! - Hallottam a hangját.

 Erre csak jobban pánikba estem, futás közben a hideg arcomon a könnyeim melegét éreztem. De a szerencse most nem szegeződött mellém. Akadályozott a hó, az ágak, és valami gödör, amit nem láttam a hótól, és belelépve egy hatalmasat estem. Mire fölálltam volna, már utolért, és elég erősen húzott föl a földről a karomnál fogva, ami nagyon fájt. Sikítoztam össze vissza és azt akartam, hogy engedjen el.

  -     Neeee... nem akarom!! Engedj el, ez fáj!! - Ordibáltam össze vissza.

  -     Mondtam, hogy maradj ott! Nem vagy normális, hogy idejössz! - Rántott még egyet rajtam, és már mindkét kezével szorított. Éreztem, ahogy a karom fele lassan lezsibbad...

  -     NEM érdekel!! Te meg pláne nem! Elegem van belőled, a hülyeségeidből is!! - Amilyen hangosan tudtam, úgy kiabáltam, közben zokogtam. Komolyan gondoltam, nem csak felindulásból vágtam hozzá. - Nem érdekel, hogy az erdőben vagyunk... kicsit sem... remélem, hogy mindjárt jön valami, ami elharapja egyikőnk torkát, és remélem én leszek az, hogy véletlen se legyek egy helyen veled tovább... - Nyögdécseltem ki a szavakat, majd nyeltem egyet.

  -     A legnagyobb baj, hogy nincs akkora szerencséd, mert ez most nem történik meg. - Erre futásba lendültem, de visszarántott magához, és visszafelé kezdett húzni. Tudtam, hogy a semmi közepén hiába is kiáltok segítségért, éjszaka is van, senki nem hall... de valahogy magától jött.

  -     Nem megyek sehova veled!! NEM!! Engedj el hallod?? - Rángattam volna ki magam. - Azt mondtam engedj, hallottad??! Engedj már el, az istenért, nem akarom hallod?? Hagyj már.... VALAKI! - Kiáltottam el magam elég hangosan, ebben a pillanatban repült föl a mellettünk lévő fáról egy varjú... ami az előbb még biztos, hogy nem volt ott. Olyan lendülettel repült föl, hogy hatalmas hótömeget zúdított a nyakunkba. Én nem kaptam belőle annyit, de Louis annál többet, és pont elég volt ahhoz, hogy elengedjen én pedig elfussak onnan még tovább. Éltem a lehetőséggel. Tudtam, hogy merre futok és hogyan jutok el a városig. Mire ő fölszedte magát onnan, addigra már kellő távolságba kerültem tőle. Nem jött utánam szerencsére. A hideg levegő futás közben a torkomat fagyasztotta, egy idő után nem bírtam tovább. Úgy éreztem, hogy egy lépést se tudok menni tovább. Kapkodtam a levegőt és köhögtem is, de még a semmi közepén is jobb, mint vele. Hihetetlen, hogy az emberek szöges ellentétét látják. Megjátszani könnyű továbbra is mindent. A kedves, aranyos Louis. A vicces, humoros Louis. Az örökké gyerek Louis... Nem. A hírnévtől elszállt Louis, az az igazi. Annyira havas voltam, de a futás miatt nem fáztam, leültem a fa tövébe. Egy kicsit féltem itt egymagam, de még ez is jobb volt. Nem ülhettem itt sokáig, ezt tudtam. Most jobb lett volna meghalni jelen pillanatban, de ahhoz nem kell semmi, csak 1 röpke óra, hogy a hideg végezzen velem, vagy valami más. Ennyire kegyetlen nem akartam magammal lenni, hiába volt az életem maga a pokol. Kénytelen voltam fölkelni, tovább menni. Föltápászkodtam és tovább mentem. Közben a gondolataim a varjún jártak, amit nem tudom, hogy szerencsének, véletlennek, vagy szándékosnak tudhatok-e be, bár valószínű az utolsóra csekély esély van... De abban biztos voltam, hogy nem láttam mikor repült ide.

Mikor már mentem egy ideje, lassan kezdett átfagyasztani a csontig hatoló hideg. Félig bátornak éreztem magam, hogy ezt meg mertem tenni, félig meg gyávának itt egymagam. Lassan ritkultak a fák és kezdtem látni a város fényeit. Fogalmam nincs, hogy jutottam ki élve az erdőből. Mert mostanság aki bemegy, az többet nem jön ki... élve legalábbis. Az erdő és a város külterületét egy nagyobb mező választotta el, ami kb 200 métert jelentett. Ez a környék másabb volt, mint a város többi fele, ugyanis a többi részen London szinte magába foglalta a környező településeket. Ám itt tisztán látszódott a határ, és  látható volt az óriási lakónegyed, ahogyan elterült előttem, a milliónyi fényével együtt. Egy pillanatra megálltam, hogy megnézzem, majd pár másodpercre hátra néztem. Valami mocorgást hallottam, ezért megindultam kicsit gyorsabban, majd kiértem a fák közül. Kapkodtam a lépteimet a mezőn, ami most csak egy nagy fehér síkság volt. Ekkorra már mindent jobban éreztem. Teljesen átfagytam, fáradt voltam, kimerült, de valahogy ki kellett tartsak. Elég késő volt már, de Lanihoz vettem az irányt. Szeret fönt éjszakázni... hülyén jön ki, hogy az éjszaka közepén beállítok hozzá, de ez volt az egyetlen reményem most. Lassan átértem a nagy havas szakaszon, és a házak közé értem. Elsőre nem esett le merre is vagyok, az utcatábla segített. Ekkorra már szinte magamat húztam. Nem tudtam ki fogom e bírni, amíg odaérek, nem sok esélyt láttam rá. Már a halálomon gondolkodtam, mire nagynehezen odaértem a házához. Egyetlen végtagomat sem éreztem már a hidegtől. Majd csöngettem az ajtón. Az a pár másodperc is borzasztó volt, amíg lekászálódott az emeletről, ez neki mindig sokba tart. Majd ajtót nyitott. A meglepődés és a félig borzongás jelei látszottak rajta, ahogy végigmért.

  -     Eleanor... Uramisten... Mi történt veled? Merre jártál?? Gyere be... - Hívott be, és elállt az útból, bejöttem, majd becsukta az ajtót.

  -     Ez.. csak hosszú... és mindegy... és bocsi, hogy behoztam a sarat meg a havat. - Sajnálkoztam.

  Ahogy levettem a kabátom, a kesztyűt, meg a cipőt, nem esett a meleg jól. A hideg miatt égette a bőröm mindenhol. Nagyon fájt.
  -     Hát jó... akkor... szerintem most neked jobb lesz egy meleg fürdő, adok neked ruhát, teát is főzök, aztán elmondod mi van, oké? - Zöld szemeit az enyémbe mélyesztette, mire én bólogattam.

  -     Köszi... - Mondtam halkan.

  -     Sejtem, hogy minek az eredménye ez... - Kezdte el mondani majd a konyha felé ment.

  -     Igen..? - Kérdeztem rá és figyeltem.

  -     Persze. Egy ideje utálom Louist. Nem csak feléd ilyen. Mindenki felé. - Mondta majd vizet engedett a teafőzőbe... - Na de menj föl, szedd magad rendbe, mielőtt tüdőgyulladást kapsz... tudod hogy mit hol találsz. Senki sincs itthon, szokásosan, nem kell sietned. - Mosolyodott el, és rám nézett. - Aztán meg megbeszéljük. - Mondta.

  -     Oké. - Sóhajtottam, majd úgy tettem, ahogy mondta...

 

***

Tehát az akkori félelmem is jogos volt. Egészen mostanáig nem tudtam, mi is legyen. De lassan kezdem érezni, hogy így volt a legjobb. Csak nem értem, mit keres itt. Elment. New York volt a célpontja. Láttam, hogy kiment. Hogy elment. És még a telefonba is beszélt valakivel, hogy ott várja. Még véletlen egybeesésnek is rossz volt. Nem tudja, hogy elmentem. Nem tudja, hogy mi van velem. Talán csak káprázott a szemem. Vagy volt valaki aki hasonlított rá. Már magamban is kételkedem. Ki fog választ adni a temérdek kérdésemre? De most, hogy ennek a gondja lassacskán elszáll, hátborzongató dolgok jönnek. Vagy lehet már megvoltak, csak nem vettem észre. De ha valaki magyarázatot tudna a múlt estére adni... Senkinek se beszélhetek erről. Senki se hinné el nekem.