3.rész

"Just can't her let go"

Ez a hely sok emléket felidéz...London hol rossz hol pedig jó dolgok jönnek velem szembe. Innen indultam és ide jöttem vissza mindig...céltalanul bolyongok elég hosszú ideje ide-oda. Az élet elég sok váratlan dolgot hoz...az öcsém miatt kényszer sztár vagyok...csak a rajongók nem ismernek...nem ismerik az igazi nevem és az igazi énem,az öcsémet látják bennem...aki nem mást mint Louis Tomlinson. Érdekes testvéri kötelék köt vele össze aminek a részletezésébe nem megyek bele. Annyi elég hogy minket egy és ugyan az emberként ismernek...az én nevem páran már össze is olvasztották az ő nevével...Louis William Tomlinson...Akik tudnak róla...hívtak már Louist Willnek...és onnan jött hogy Louis biztos William is...Ez nem érdekel meg ez az egész se nagyon. Nem is nagyon foglalkoztat az egész, amíg az öcsém nem ütközik bele az én dolgaimba,nem rúg fel mindent. El is érkeztünk ahhoz a ponthoz amitől indultunk mert ezért is kell vissza jönnöm Londonba. Összeházasodott egy lánnyal...tiszavirág életű kapcsolat volt,mindketten elsiettek mindent most meg levegőért kapálóznak...de ennek már vége,belátták az öcsém elköltözött magára hagyva Eleanort,akinek eddig is épp elég baja volt. Kezdi nagyon felhúzni az agyam és nem ajánlatos átlépni azt a határt ahonnan tényleg nincs visszaút. Louisból kezdett már nagyon elegem lenni mivel nem vette fel a telefont ráküldtem két emberem...akik mondták hogy taxira vár mert jelenleg nincs aki ugorhatna neki hogy elvigye. Elindultam felé,gyalog,csak kicsit nagyobb sebességgel.

De egy másik emberem "név szerint" a 3. szólt hogy Lana a kávézóban van talán őt fel tudjuk használni hogy Eleanor ne menjen el. Belementem a dologba kockázatos volt,Louis nem nagyon érdekelt. Elmentem a Green Park melletti kávézóba. Lana ott ült egymagába 3-an csatlakoztak hozzám 2. a 3. és a 4. leültünk az egyik asztalhoz,jobbra balra tekingetett én őt néztem telefonon beszélt valakivel,éppen elkalandozott és lassan a tekintete rám szegeződött pont a szemeibe néztem,hirtelen olyan fejet vágott mint aki karót nyelt. Pár pillanatra csendbe maradt,ennyi nekem elég is volt,elnéztem, és a többi vendéget kezdtem el nézni,fél füllel figyeltem "Hanem nem ment el! Itt van, és itt üldögél a haverjaival.. icipicit csöndbe vannak, és így figyelgetnek..mindenkit" "Mondom! Négyen ülnek egy asztalnál, és kettő iszogat. De olyan horribilis fejjel" csak újra ránéztem majd el. Gondolataim már azon jártak hogy mit kreáltak ketten össze és hogy Lanának valószínűleg Louis vagyok.Mivel ő nem tudott erről,ezért neki elnézem. Lana minket nézett,persze próbált nem észrevehetően bámulni...ez nem jött össze, a fiúk néha nekem mondtak valamit de én csak néztem jobbra balra és egyikre se válaszoltam. Nyugtáztam magamban

-Jön...-mondta a 4.
-Tudom.-válaszoltam nyugodtan majd hátradőltem és tovább gondolkodtam.
-Louis el fog menni...nem kéne inkább vele beszélned?-kérdezte 2.
-Nem,akkor nem itt lennék.-mondtam és halványan elmosolyodtam,ekkor Eleanor lépett be az ajtón,és Lana mellé sétált,nem egyszer sikerült észrevennem hogy a kis társaságunk figyelgeti. Annyira kis gyengén álcázza az érdeklődését.
-De gyorsan...-mondta de csak leintettem hogy ne szólaljon meg. Eleanor számomra egy két lábon járó titok volt,néha annyira közömbösen tudott viselkedni,most meg szinte kiugrik a szíve a helyről,annyit dobban percenként mint egy normális embernek futás közben. Az abszolút döbbenet apró jelei látszódnak az arcán és kevésbé kiegyensúlyozott mint szokott lenni. Leül és elkezdtek beszélni. A többiek őket figyelték én inkább nézelődtem...az egész beszélgetésüket hallottam,nem volt nehéz. A fiúk minden egyes mozdulatát nagy szemekkel figyelték. Nem sokkal később valami srácféle lépettbe,Rezzenéstelen arccal néztem hogy mi fog történni...eléggé szórakoztató volt,amit a két lány lejátszott magában.

Lana légzése felgyorsult,Eleanor pulzusa megnyugodott mivel beült nekünk háttal de ahogy az a ember belépett újra magasabbra ugrott. Én is tudtam ki ő...Eleanor Louis előtti pasija,még régen valami bálszerűségen Eleanor rajtakapta ahogy más lány szájában turkál. Kiborult...és akkor találkoztam vele először...de ő erre nem emlékszik mivel elfelejtettem vele.
 A srác Lanától akart valamit de elküldték és volt egy kis adok-kapok "játék" de azt El megelégelte és elkezdte mondani a magáét,ami kicsit érzelgősre sikerült és még is csak egy kávézóban vagyunk,egy szórakoztató mosollyal figyeltem őket.

 

Miután lezajlott ez a kisebb veszekedés,elmentek a többiekre néztem akik már fel is álltak,én is lassan felálltam és elindultam előre a lányok után. Az volt a célom hogy észrevegyenek minket,Lana vett először észre minket,szólt Elnek aki hátrafordult én meg pont a szemeibe néztem,átfutottak az út túloldalára mi meg addigra már nem voltunk ott. Lementünk egy kisebb lejárón egy szórakozóhelyiségben ami reggel másra szolgál,csak egy sima kis hely volt ahova mi mehettünk csak be,az emberi szem elkerüli ezt a kis helyet.
-El fog menni..küldjétek utána a 9.-et...-mondtam komolyan és érzelem mentes arccal.
-De ő lány...-mondta 2.
-Épp azért...-mondtam és ellöktem magam a pultól léptem egyet majd eltűntem onnan...

2. Rész

"A legizgalmasabb kérdések kérdések maradnak. A válasz rejtély. Mindegyik elejére oda kell biggyesztenünk, hogy "talán, lehet, elképzelhető, hogy". Csak az érdektelen kérdésekre adható végleges válasz."

Ekkor befejeztem a gondolkodást, a sírást, és a bajlódást, lassan fölálltam a kanapéról, és kimentem a fürdőbe, hogy megmossam kicsit az arcom, utána eldöntöttem, hogy én is elmegyek innen, mert nincs értelme itt lenni. Ezzel a kócerájjal pedig majd lesz valami. Felmentem a szobámba, előkerestem egy nagy bőröndöt, és elkezdtem bele pakolni a ruháimat, és a cuccaimat. Tudtam, hogy mindent nem vihetek el, de ha találok magamnak, egy rendes lakást, vagy akármit, akkor majd mindent elviszek, a nagyobb dolgokkal együtt. Most egyelőre csak azt tettem el ami fontos volt. A végén még egyszer körbejártam a házat, de fájdalommal tekintettem mindenre, aztán a maradékot is összeraktam, fogtam a táskám, majd kiléptem a házból. Szólni akartam Lanának, hogy mostanában ne keressen, mert én innen elmentem messzire, és nem jövök vissza. Soha. Így hát kiléptem a küszöbön, és bezártam az ajtót.  Ez valami olyat is jelentett nekem, hogy megint lezártam egy szakaszt, és innentől csak sodródom valamerre. Pláne, hogy ez egy iszonyat veszélyes város, itt valakit mindig megtámadnak.. meg ez a sok rejtélyes haláleset… ezeket is unom hallgatni.. lehet jelen pillanatba a halálba vágyakozom, de azért nem ennyire csúnyán tervezném… Lassan szépen elindultam kifelé a kapun, és megálltam a járdán. (Breathe Me)

Körbenéztem, és előkaptam a telóm, majd hívtam Lanit. Vettem egy nagy levegőt. Hamarosan fölvette.

-Szia, mondd! – Szólt bele a sajátos kis kedves hangján.

-Én csak azt szeretném mondani, hogy elmegyek. Vége lett ennek az egésznek, ahogy már tegnap beszéltünk.. tudtam, hogy így lesz.

-Jaaj, most ugye csak viccelsz? Ne csináld már!! Ez nem mehet csak úgy a sittbe! Tegyél valamit!! Ooopsz.

Hirtelen megállt a mondandójával.

-Mivaaan?? Mondtam, hogy vége, elment! Már azóta valamelyik repülőn ül! Egy rakat cuccal ment el. Nem tudok mit csinálni! Vége, érted?? Vége!!

-Én értem, de nem az! Hanem nem ment el! Itt van, és itt üldögél a haverjaival.. icipicit csöndbe vannak, és így figyelgetnek..mindenkit.. –Kicsit halkabban beszélt.

-MIVAN ?? –Pislantottam egyet, ezt most nagyon nem értettem.

Lassan elindultam balra, be a város felé, hogy elmenjek a vonatállomásig.

-Mondom! Négyen ülnek egy asztalnál, és kettő iszogat. De olyan horribilis fejjel.

-Lana! Nem lehet, hogy te sem vagy már komplett? Egyébként meg hol vagy?

-A kávézóba a Green Park mellett, ott ahol múltkor bejöttünk éjjel kocsmázni.

-Ahhj, kicsit messze van, de akkor várj meg, és oda megyek. Szóval akkor mi van?

-Az, Eleanor, hogy valamit nagyon benéztél, ha el akart volna menni, akkor szerintem nem ücsörögne itt!

-Gondolom, hogy annyira nem vagy sík, hogy nem ismernéd meg, szóval biztos igaz, de én nem fogok odamenni hozzá, világos?

-Nem is kértem. –Vágta oda.

Közben, ahogy mentem, én próbáltam figyelni, nehogy a nagy méreg közepette mondjuk, ne figyeljek a pirosnál..

-Mit csinálnak? Kivel van? – Kérdezgettem.

-Figyelj. Enyhén föltűnő, hogy besúgót játszom neked, úgyhogy majd idejössz, és meglátod. – Súgta halkan.

-25 perc, és ott leszek. Ha nem bánod, a cuccaimat berakom hozzád, és majd ha végeztünk, fölveszem, s megyek tovább. Na várj meg, és puszi.
Elvittem a cuccokat, hozzá, becsöngettem, és mondtam anyukájának, hogy később jövök értük Lanával.  Majd mentem tovább. Aztán mikor odaértem, besétáltam. Megigazítottam a hajam, aztán megláttam Lanát, és miközben sétáltam, végignéztem, kit vannak, és Lanának csakugyan igaza volt. Igyekeztem kikerülni, a tekintetét, mint ha nem látnám. Valóban ott volt három valakivel, akit én azt se tudtam ki. Gyorsan odasétáltam Lanához, leültem mellé.. (Give Your Heart A Break)

-Milyen lazán öltöztünk. – Nézett rám, én meg végigmértem magam.

-Tudom. Te viszont csoda, hogy nem sülsz meg. – Néztem rá.

-Pedig ez nem is meleg.

-Na mindegy. Szóval. Tudod mit vettem észre? Itt valami van! Már valahol előtte valakinél lehetett, mert nem ilyen ruhába volt, mikor elment..

Lana kicsit érthetetlenül némán bámult rám.

-Mi van?.. – Szólalt meg kicsit megkésve.

-Semmi. - Tettem a kezem az asztalra, közben tekintetem a szemem sarkából valahogy arrafelé járt.. aztán nemsokára már az is föltűnt, hogy én se vagyok neki láthatatlan.

-Látod, én megmondtam. – Vonta föl a szemöldökét.

-De kik azok? Olyan furán hatnak együtt. Olyan.. úgy.. nem tudom. Árad belőlük valami..

-Jaa.. valóban. Azt hiszem, értem mire gondolsz. – Nézett arra.

-Csak mérd őket mondjuk ott azokhoz.. – Mutattam egy párra egy másik asztalnál. – Vagy ahhoz a másik társasághoz.. Ugyeeeeeee? –Fordítottam magam felé a fejét, erre Lana vágott egy grimaszt.

-Olyan gyászos hangulatúak. Csak ülnek, súgdolóznak, és figyelnek.

Egy idő után már nem csak mi néztünk arra sokat, hanem ők is erre, ami kicsit fusztrálóan hatott rám.

-Lana, nem húznád nekem magad mellé azt a széket? Odaülnék, mert nekem itt egyszerűen valahogy kényelmetlen! – Találtam ki valamit.

Rám nézett, majd tette, amit mondtam, én fölálltam átmentem az asztal másik oldalára, egyet arra pillantottam, és leültem. Úgy mértek végig, mintha valami rossz ómen lennék.

-Na, már jobb? – Nézett rám.

-Aaaaaaahj, sokkal! Hirtelen kiestek a látószögemből, és ez egyszerűen, húú.

-Most már csak az a kérdés, hogy minek van itt.

-Már nem is nagyon izgat.

-Hozok inni valamit. Maradj itt.

-Oké.

Lana fölállt, majd elment a pulthoz kérni. Én addig figyelgettem arra. Az egyik pont akkor csapta le a poharat az asztalra. Egy pillanatig azt hittem szilánkosra törik. Azt figyeltem meg, hogy mindannyian egyszerre néztek a bejárat felé, ha bejött valaki, pedig ezt általában az emberek nem figyelik. Egyik se szólt semmit, már ott tartottam, hogy nem értettem, hogy mit keresnek itt, alig szólnak, csak figyelnek. Általában az emberek beszélgetni jönnek ilyen helyre, nem? Icipicit fura volt. A másik dolog meg az volt, hogy mit keresne Louis egy csapat hangtalan emberrel, mikor ő nem ilyen társaságba való. Gondolatmenetemet az szakította meg, hogy megjelent előttem Lana a két pohárral, lerakta az egyiket elém, majd leült. Lassan elkezdtem vájkálni benne a szívószállal, de nem szóltam.

-Na, mi az? Hangtalan vagy. – Mondta.

-Kellene, hogy másmilyen legyek? Nem hinném.. – Néztem a poharamra.

-Szóval, miért akarsz elmenni? Mert kiverheted a fejedből, sehova nem engedlek! – Nézett rám komolyan.

-De engedsz. Nem tudsz visszatartani, és amúgy is, nem akarok itt maradni, itt, ezen a helyen, ilyen esetek közepette. Magam vagyok, Lana… innen el kell mennem, és kész. És mielőtt azt mondod, hogy menjek hozzátok, akkor a válaszom előre is nem. Túl sok mindent tettetek már értem, most nem kell segítség. Nem szeretném. Tudom, hova fogok menni, megvan a cím. Ha meg nem válik be, akkor majd biztos lesz ott valami a közelben.

-Milyen messze van?

-Nagyon messze, de ott se maradok, az is átmeneti. –Ittam bele abba a koktél féleségbe, ami hozott.

-Ne csináld már!

-De Lana, csinálom. Ez a hely nem az én helyem többé. Ennyi.

-Nem!! – Rivallt rám.

Ekkor besétált valaki ide. Mindketten egyszerre kaptuk oda a fejünket, és halkan mondtuk, hogy „Ne.” Ez a valaki az volt, akit ki nem állhatok, nagyon régóta nem láttam, és ráadásul nála utálatosabb teremtmény már csak az apám lehet. Ekkor hirtelen fölálltam.

-Na jó, azt hiszem Lana, én már most megyek is, sajnálom, hogy…

Ekkor félbeszakított, és visszaültetett a helyemre.

-Nyugi, mindjárt elmegy.

Persze, hogy idejött.

-Szia Adam… Köszönt rá irónikusan Lana.

Arcomat a kezembe temettem, hogy ne kelljen ránézni.

-Csak valami fontosat akartam mondani neked, de nyugi, nem neki.

Azon voltam, hogy a fülemet hogyan tudnám befogni, még szép hogy nem nekem akarja mondani. Sajnos csak két kezem van. Most nem bántam volna, ha négy lenne.

-Ne akarj velem semmi fontosat közölni, ha Eleanor itt van, akkor meg pláne. Viszlát, Adam.

Elvettem az arcom a kezemből, majd ránéztem.

-Jól hallottad, az ajtó arra van. – Mutattam arra.

-Te inkább ne szólj semmit. – Intett le.

-Szerintem inkább neked kéne befogni. Amiért olyan szépen lerendeztél annak idején.

-Biztos volt okom rá! Mindig csak a rinyálásodat hallottam, semmi mást! – Kicsit emelte meg a hangját.

Vágtam egy pofát.

-Az igen! Jó ilyeneket megtudni. – Válaszoltam teljesen nyugodt hangon.

-Nem vagyunk kíváncsiak semmire, fogd meg magad és menj el! – Utasította Lana is megint.

-Jó, igen, jó hogy megtudod. mindig te voltál az örökké elfoglalt, akinek sosincs ideje! – Folytatta, mintha nem is neki beszélnénk.

-Szerintem most nagyon is magadról beszélsz! – Pattantam föl! – Nem hiszem, hogy lenne még valaki, aki ennyire aljas tud lenni, mint te, hogy félig se becsüli meg a barátnőjét, és egy bál kellős közepén szakít vele, hogy még rosszabb legyen neki! Ugye ezt még te se gondoltad komolyan? ne kezdj el nekem itt papolni a szeretetről, és az egyebekről, mert te azt nem ismered! Nem is tudom mi voltam neked, szerintem csak egy kurva, akiről azt hitted, akármikor gerincre vághatod, félreismertél! Most pedig süllyeszd el az ügyet, és az ajtó arra van! Most. Amiért idejöttél, az se érdekel, majd megtudjuk máshonnan! Ég veled!!

Közelebb jött egy kicsit, végigmért, még körülbelül két másodperce volt, hogy ne adjak neki egy nagyot.. aztán lassan megfordult, és kisétált. Szépen figyeltem, amíg kisétál, utána vettem egy nagy levegőt, körbenéztem, hát eléggé magunkra vontuk a figyelmet ugyanúgy a mi érdekes társaságunknál is… és utána nyilván leesett, a figyelő szemekből, hogy ezt nem itt kellett volna.

-Menjünk. -  Szóltam Lanának.

Ő is valahogy így érzett, hogy most jobb lesz.

-Rendben. – Állt föl ő is, majd elindultunk kifelé. Én még egyszer „arra” néztem magunk mögé, majd kimentünk.

-Szerencséje volt! Nem sok hiányzott, hogy adjak neki egy óriásit.

-Az biztos. Szóval, akkor visszatérve: most már te is láttad, hogy itt volt?

-Igen, de nem tudom miért. És nem volt valami túl jó ötlet, hogy ez a jelenet az orra előtt zajlott le.

Sétáltunk, vissza Lana házához, de még sokáig a városba voltunk.

-De mégis.. –Keltem ki magamból- Ahj. Ezt egyszerűen nem értem! Érthetetlen! Olyan mintha nem őt láttam volna, de mégis ő! Fel tudod fogni??

-Öööhm.. szerintem nem. –Rázta a fejét.

-Én sem. Nagyon nem. Lehet mehettünk volna taxival. – Jelentettem ki. – Túl hosszú az út.

Elkanyarodtunk el egy zebrához, és megálltunk az út szélén, vártunk.

-Nézz hátra! – Szólt Lana.

Hátranéztem és megláttam őket.

-Nee. – Fordultam vissza.

-Sosem érünk át! – Kiáltott Lana.

-De, majd most. -  Fogtam meg a kezét, és elkezdtem húzni, mikor úgy gondoltam jó lesz, majd futólépésbe átmentünk.

-Jézusom! Te életveszélyes vagy! Tömegkatasztrófát csinálsz!

-Sajnálom, de muszáj volt átmennem előle.

-Ne hülyéskedj! Nem hiszem, hogy erre jöttek volna!

Húztam magammal tovább, és mikor hátranéztem, azt vettem észre, hogy nincsenek sehol.

-De Lana.. Mégis hová lettek …

Össze vissza szemléltem az utcát, fogadni mertem volna, hogy az előbb még erre jöttek, most meg egyik sincs sehol.

-Ez fura. – Jelentette ki.

Én nyeltem egy nagyot. Hogy tűnhettek el ilyen hirtelen? Nem telt el 10 másodperc, amíg átjöttünk, addig az ember nem halad többet 10 méternél, ők meg sehol. Itt nincs olyan hely ahova be tudtak volna menni.

-Najó, menjünk tovább, én ezt nem értem, de azt hiszem ez most éppen nem is érdekel.

Indultam meg, ő pedig jött velem.

Még mentünk egy ideig, de ez kicsit mindkettőnket elhalgattatta. Nem nagyon értettük. Aztán bekanyarodtunk Lana házához, mikor elértük a parkosított fasoros utcát. Ugyanebben az utcában volt az a ház, amiben eredetileg laktam még anyuékkal. A teraszon megálltam, és lehajtottam a fejem.

-Eleanor… figyelj. Megértem, hogy el akarsz menni, de nem túl kockázatos ez?

Rávetettem a pillantásom, és egy szót se szóltam.

-Szerintem de. Én nem akarom, hogy elmenj, és nem is tanácsolom. De ha menni akarsz, én nem tartalak vissza, mert tudom, hogy akkor csak neked lesz rosszabb. Ha úgy érzed, máshol könnyebben felejtesz, és tudsz egy másik életet kezdeni, akkor én nem akadályozom ezt meg… de még szeretnélek azért látni is…

-Nem halni megyek… asszem nem. Jó helyre, és semmi bajom nem lesz, megígérem.

Azzal megöleltem, és ő is átfogott. Búsan néztem az egyik virágcserepet, majd elengedtük egymást.

-Kihozom a cuccokat neked.

-Oké, köszönöm. –Figyeltem, ahogy bemegy, közben láttam anyukáját, be is köszöntem neki. Majd Lana kijött és odaadta nekem őket. Sóhajtottam egyet.

-Nem akarom ezt sokáig húzni – Szólaltam meg. – Foglak majd hívni sokat, és majd beszélünk. Meg találkozunk. Ne értsd félre, csak sokkal nehezebb, ha elnyújtjuk.

-Teljesen igaz, vigyázz magadra. Kérlek.

-Nem lesz semmi bajom, oda fogok érni. 

Megöleltem még egyszer. Nagyon szomorú volt az arca, és a könnyek is már nagyon folyni akartak a szeméből, alig tudta kontrollálni őket. De azt hiszem az enyémben is ott sorakoztak.

-Vigyázz magadra te is. Ne menj az utcára éjjel oké? Anyukádnak is mondd meg.

-Úgy lesz. – Nézett rám még egyszer.

-Hát akkor… szia. – Sóhajtottam fel, majd szépen lejöttem a teraszról a cuccaimmal.

1. Rész

"Sokszor nem értem, hogy emberek miért maradnak együtt, ha látják, hogy a sokadik eljátszott, eldobott, összetört esély után sem működnek a dolgok. Igen, nehéz észnél lenni, ha valakit szeretsz, főleg elengedni... De ha nem voltál boldog mellette, vajon mitől lenne másabb, ha újrakezdenétek? Pár hétig nyilván minden működne, de ha két ember nem ugyanazt a puzzle-t rakja, akkor felesleges egymás idejét húzni. Forgathatod, próbálgathatod, hátha beleillik a képedbe, de nem fog. Egyszerűen csak annyi van, hogy a saját kirakósodat kell kiraknod. Nem a máséval foglalkozni, hanem a sajátodéval. Nem beleerőszakolni egy darabot, hogy illeszkedjen már végre, mert ott a helye, hanem felfogni és elfogadni, hogy valami teljesen más illik oda."
Valami teljesen más...

Csak ott ültem a kanapén egy helyben, amikor kimondta a lesújtó szót:
„Vége.”
És valóban, ez már helyrehozhatatlan volt.  Könnyes szemmel  figyeltem, ahogy Louis kisétál és tudtam, hogy valószínű többet ide nem teszi be a lábát.. Erőlködni már fölösleges volt. Talán nem volt elég erős ez az egész. Nem volt elég időnk egymásra a koncertek miatt, a maradék időnkben is találtunk valamit, amin lehet veszekedni. Elég volt nekem is, elég volt neki is, én nem akartam ezt. De így lett. Hátradőltem, és hagytam, hogy könnyeim végigfolynak az arcomon. 

Wasteland 

Mintha kitéptek volna valamit belőlem? Hová is fajult az életem? Hogy jutottam el eddig, hogy senki nincs többé körülöttem..? Létezhet ilyen? Sors csapása? Vagy csak simán vonzom a bajt? Miért történnek ezek a dolgok? 20 éves vagyok! Csak 20!! És az életem máris romokban, minden egy nagy káosz van körülöttem. Máris hiányoltam, iszonyatosan, szinte már fizikailag éreztem, ami annyit jelent, hogy a szíved valóban megszakad. Biztos voltam benne, hogy na, ennyi, ezt már nem tudom túlélni, ez lehetetlen, nem megy. Az egész világot jelentette nekem, és most összeomlott az egész, és úgy érzem, semmi sincs körülöttem, nincs amiért érdemes élni, minden, ami fontos volt nekem, az ő volt, egy másodperc alatt eltűnt az életemből… Megváltoztatta az életem. Sokat tanultam tőle, és idő közben felnőttem… Körbenéztem ebben a házban, miközben hullattam a könnyeim, és mindent szerettem volna, csak élni nem.. Elhamarkodtunk.. mindent. Vettünk egy óriási házat.. de miért..? Miért siettük el ennyire? Miért nem vártunk több időt? Ezt sajnos én sem tudom így visszagondolva… Ennyi volt. Ráuntunk egymásra.  Talán mindenki azt hinné, hogy milyen jó lehet nekem, tökéletes az életem, és semmi problémám nincs… Pedig ez nem így van. Pontosan a fordítottja.  De hogy jutottam el eddig? Hogy omlott össze a régi „csillogó”.. úgy értem, rendes, gondtalan életem? Egyébként is egy borzasztó élet ez. Sok minden, amiben nem hittem, létezik. Valóban létezik. Nem csak a filmekben létezik valamiféle párhuzamos világ, varázslatok, boszik, és még ki tudja mik, amikről még nem tudunk. Köztünk vannak. Csak nem mindenki látja meg ezeket. Nekem meg kellett látnom. Ugyanis ezek is egy ideje elém tárultak. 

 

A ház, ahol fölnőttünk

Kicsi koromban minden jó volt, az ikertesómmal Elie-vel, 2 évesen a szüleink elváltak, mi anyuval maradtunk, és apuval nem tartottuk a kapcsolatot. Maximum egyszer láttuk, de arra sem nagyon emlékszem, így gyakorlatilag így nőttünk föl. Már kicsi korunktól kezdve így össze voltunk nőve, és így voltunk nevelve. Szerettünk együtt játszani, de ugyanakkor meg volt az átka, mert mikor nagyobbak lettünk, egyre többet veszekedtünk. Mindketten utáltuk, hogy hasonlítottunk a másikra, így nyilván külsőben nem mérlegelhettünk.. ki miben jobb.. mennyi barátja van.. egy ideig ezek számítottak. Talán nem voltunk jó tesók soha, amennyire kellene, összetartás, szeretet.. szerettük egymást, de túl sokat veszekedtünk, és ennek meg is lett az ára. Úgy 15-16  éves korunkra már nyilván mindkettőnk sokat változott, és így csak erősebb volt a rivalizálás, ő is sokat változott, és egyre inkább azon volt, hogy ne töltse az időt velem, így egyre kevesebbet volt otthon, sajnos olyan társaságba került bele, akik belevitték a rossz dolgokba, és ezek később már beleépültek az életébe.

  Inkább ezek a dolgoknak a gimibe lettek meg a következményei, sokat lógott, körülbelül semmi sem érdekelte. Agresszív lett, és ivott, cigizett néha a drog is előjött. Próbáltuk leállítani, elvonóra küldeni, de semmi se hatott, és igazából nem is látta ennek a rossz oldalát. Hiába küzdöttünk érte.. Ezeken felül, viszonylag nyugodtan éltünk hárman. Olyan összeszokottan. Mi ketten suliba jártunk, anyu dolgozott. Sajnos valahogy soha nem sikerült találnia valakit magának… pedig próbálta, tényleg. Mi sem értettük. Ezért inkább több közös programot szerveztünk hárman, eljártunk ide-oda, koncertekre, sétáltunk, lementünk a parkba kutyát sétáltatni, vagy csak úgy.. vagy megnéztünk egy filmet. Anyunak nem volt tesója, a nagyszüleink már meghaltak, így nálunk a nagy család szónak jelentése sem volt. Azt sem tudtuk milyen. Ha valami nagyobbat szerettünk volna, akkor anyu áthívta a barátnőit. Én szerettem velük lenni, de néha Elie-t marasztalni kellett, ő túl gyorsan unta meg. Aztán persze jöttek a kérdések: „Milyen a suli?” Míg mi mindig ugyanazokat válaszoltuk: „Unalmas.” „Bár ne lenne.” „Minek az?” Én csak a barátaim miatt szerettem oda járni, Lana volt a legjobb barátnőm, de amióta otthagytam a fősulit, kicsit eltávolodtunk.  Ezután a következő mindig az volt, hogy van e valakink. Erre mindketten igent mondtunk, bár én egy elég határozatlan igent, mert a mi kapcsolatunk egyátalán nem volt erős, és folyamatosan azon törtem a fejem, miért nem szeret már.. próbáltam.. nagyon is próbáltam, de nem ment. Tudtam, hogy ennek vége lesz. Sajnos nagyon rossz vége lett, a gimi záróünnepélyén egy másik lánnyal láttam csókolózni odakint, holott bent kellett volna lennie velem, a táncon. Ott helyben ennek az egésznek véget vetettem, és hazamentem. Előtte próbáltam magam az egyik parkba kisírni, de minden hiába, nem tudtam ezt otthon eltitkolni. Az valami mérföldkő volt az életemben, amikor megtapasztaltam azt, hogy nem minden mese habbal, ebben a világban nem úgy működnek a dolgok, mint ahogy te szeretnéd, és  az élet megannyi pofont ad, talán oda kanyarodik az életed, ahova nem is gondolnád, bármilyen értelembe nézzük, és nem tudhatod, milyen lesz a holnap. Az életed kapod, a forgatókönyvet te írod, a sors pedig rendez. Ezért semmi se véletlen. Mikor kisírtam magam a „milliós” ruhámban, az ágyamon fekve, amibe gyakorlatilag semmit se voltam, ezt megértettem, és akkor valami változás jött be az életembe. Talán egy icipicit felnőttem.  Két év telt el ezután, mikor először találkoztam Louval. Egy közös ismerős által történt minden, aztán a dolgok szépen alakultak magától, azt hiszem a legboldogabb ember voltam a földön. Ismétlem: voltam.  

Most itt ülök, így végiggondolva az életem, most nekem is lépnem kell. Most már anyu sincs velem, és Elie sem.. egyedül vagyok ebben a világban, és csak egy helyre mehetek. Van egy fiútesóm, akiről sokáig nem tudtunk, mert ő az „apámmal” maradt, anyu meg nem szólt róla.. sajnos azt sem tudtam, hogy egyátalán hogy engedhette, hogy ő vele menjen.. de ezt már sosem tudom meg...