8. Rész

 "A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben, hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka."

-Oh, Jézusom. – Nevettem el magam, és valahogy próbáltam megnyugodni. – Halálra ijedtem. Azt hiszem, a hallásommal is lassan baj lesz, mert… semmit se hallottam magam mögött…vagy ilyesmi. - Kapkodtam a levegőt, erősen a frász jött rám.
-Csak nem figyelsz. – Válaszolta röviden, és figyelt.
Ahogy figyeltem, valamiért nem tetszett nekem így ránézésre. Áradt valami belőle. Csak reméltem, hogy nem igazán érződik rólam, hogy menni is akarok, és hogy "örültem a társaságnak".
-Nem, mert éppen volt ott arra valami, és azt próbáltam kivenni… - Hátranéztem. –De..már el is tűnt, semmiség. – Nevettem. Kicsit lehet beütött az üveg pia, de olyan kétes érzések voltak bennem.
Visszanéztem és ő egyet biccentett. Akaratlanul is hülyét csinálok magamból.
-Nem kéne itt kószálni. – Váltott át, és méregetően figyelt.
-Mondok jobbat: neked se. – Fölvontam a szemöldököm. – Csak a különbség az, hogy engem már semmi sem érdekel. – Fejeztem be a mondatot.
-Neked annál inkább nem. És ne beszélj hülyéket. – Vágott vissza.
-Azért jöttem ide, hogy nyugton lehessek végre, ahol senki se bánt! – Itt már szipogtam. – Ez egy… borzasztó…iszonyatos időszak… és nekem…ez nem megy. És nem beszélek hülyéket. Meg amúgy is... fogalmad sincs az egészről... - Vettem le róla a pillantásom, és megfordultam.
-Csak te látod így. Mert összefolynak a dolgok. - Tette hozzá mégis diplomatikusan.
Fogalmam se volt, hogy minek beszélek olyasvalakivel, akit nem ismerek, de jelen helyzetben mindegy is volt, hogy kinek mondok el és mit. Néha valóban jobb egy idegennek beszélni. Leültem a legközelebbi padra, és kitámasztottam a kezemmel a fejem. Ő meg leült a pad másik felére. Nem értettem semmit most valahogy.. Ki ez és mit keres itt.
-Talán… tényleg igaza volt… szörnyű vagyok… minden szempontból. Kívül is belül is… egy rongybaba. – Nyüszögtem, és beletúrtam a hajamba. – Mindig én vagyok az, akinek semmi nem jön össze… Ott volt a nővérem… neki jobb volt. Mindig minden összejött… és ha nem rontja el magát… tökre… szerencsés lenne… jólmenő nyugodt élet… meglett volna minden… és mindene… én pedig… egy rossz döntéssel az egész életemet rontottam el… - Törölgettem a könnyeimet, és nagyokat nyeltem.
-Elég gyorsan megpecsételted a sorsod, pedig még semmit se éltél.. – Nézett rám. Esküszöm nem voltam benne biztos, mit is akar. Minek szól a dolgaimba? És minek áll le velem lelkizni...
-Nem érdekel. Semmi. Soha. Többet. - Jelentettem ki biztosra. Jelen pillanatomban nem tudtam, hol is állok, kiittam a maradékot az üvegből és behajítottam a bokorba, majd megráztam a fejem. Letörölgettem a könnyeimet, de hiába is... újak jöttek a helyükbe.
Rám nézett, majd pontosan elém állt. Hirtelen levegőt sem tudtam venni, nem tudtam mit akar. Még a sírást is befejeztem. A szemembe nézett, majd így szólt:
  -Most pedig elmész haza, nem mész vissza a térre, velem nem találkoztál, nem beszéltünk és soha nem is láttál. - Mondta kicsit lassabb tempóban, közbe nem vette le a szemét az enyémről. Le voltam fagyva, mintha nem lett volna külvilág. Eszembe se jutott, hogy megszólaljak. Azzal arra eszméltem, hogy eltűnt. Nem is voltam tudatomban, azt se tudtam, hogy minek állok egy helyben.
Fogalmam sem volt mit csinálok, csak valami hajtott, hogy elmenjek onnan. Az előbb még biztos, hogy nem láttam a könnyeimtől, és fejfájásig ittam magam a saját nyomorúságom miatt. Nagyon elgondolkodhattam, hiszen végigpörgettem magamban az eseményeket... talán még beszéltem is magamhoz. Most pedig úgy döntöttem, hogy vissza  se megyek a térre, nem érdekel senki és semmi. Majd valahogy szólok a bátyámnak, hogy leléptem... Már javában éjszaka volt, aminek javarészét fogalmam sincs hogy töltöttem el. Kavarogtak a gondolataim, a fejem zakatolt, mint valami gép, de csak arra koncentráltam, hogy egyátalán a házhoz visszataláljak, hiszen nem Londonban vagyok, az utcákat és a környéket nem ismerem, így nehezebb volt. Newcastle nem ugyanaz a hely. Félig a könnyeimet törölgetve, fáradtan, kiborultan csak visszataláltam, felmentem a teraszra, az ajtóhoz léptem, de valamit elfelejtettem... nincs kulcsom a házhoz... az ajtó pedig zárva volt. Sóhajtottam egyet. Az egész utam fölösleges volt.
Mindenképp le akartam ülni, ha már bemenni nem tudtam, leültem az ajtó elé, és nekidőltem. Síri csend volt, sötét és nyugalom. Idegesen dobogtam a lábammal.. most még talán órákat várhatok, mire hazaérnek. De nem szólok nekik. Nem akarom megzavarni a szórakozásukat. Nagyon unalmas volt itt ülni, a várakozás nem igen az erősségem. Most sem volt. Ahhoz, hogy még egy kört tegyek, már fáradt voltam. Így maradtam ülve. Hazudnék, ha azt mondanám, nincs bennem némi félelem... Túl nagy a csönd. Nem olyan mint a megszokott. Föltápászkodtam, majd kimentem a járdáig, és körbenéztem. Nem láttam senkit sem. Mégcsak hangokat sem hallottam. De ekkor hirtelen megcsapott valami fura hideg szél, ami elég hirtelen jött, és az összes hajamat hirtelen az arcomba fújta... Mire kisöpörtem az arcomból, addigra egyre erősödő füstszerű köd kezdett szétterjedni, és elönteni az utcát. Eléggé elfogott a rémület, nem értettem ebből semmit. Az egész helyzet filmbeli volt... és a lehetetlent súrolta... a köd nem olyan volt, mint amilyen az lenni szokott. Lassan, de sejtelmesen örvénylett, mintha mindent el akarna nyelni. Lassan már mindenhol az volt, még az utca fényeit is is félhomályba borította. Elfogott a borzongás. Erre nem volt semmilyen magyarázatom. Leléptem a járdáról az úttestre, és egyenesen a köd áramlásának irányába néztem. Bele akartam látni ebbe a kavargó füstbe... pár lépést tettem előre, kicsit hunyorítva néztem, ekkor valamiket vagy inkább valakiket láttam magam előtt állni egymás mellett... Először csak hármat láttam, aztán már négyet... 15-20 méter és a sűrű köd elválasztott minket, így csak 4 alakot láttam belőlük semmit, ahogyan ott állnak, mintha szobrok lennének. Két lépést tettem előre feléjük, de a szemem egy pillanatra se tudtam elkapni onnan. A harmadik lépésnél visszafogott a félelem. Rájöttem, hogy most félek, de szinte már magam körül minden kiesett, semmit se láttam, csak a nagy ködös semmit és a magam előtt lévőket. Nagyon bajlós volt az egész, a félelmem már pánikszerű volt.. szinte kiszúrták a szemem. Majd a tudatalattim futásra kényszerített. Ekkor hallottam valami hangot, magam mögül meg egyre inkább erősödő fényt láttam, de nem néztem magam mögé.

Elkezdtem pánikszerűen hátrálni, majd a levegőt kapkodva levettem a szemem az alakokról és megfordultam. Ekkor az a közeledő fény kb 5 méterre volt tőlem, és szinte kiégette a szemem. Egy kocsi fényei voltak. Fél másodpercig tartott, hogy kapcsoljak, mielőtt elüt a ködben, még a másodperc töredéke alatt tértem ki előle, de a járdaszélben megbotlottam. Egy nagyot fékezett még abban a pillanatban és megállt. Ekkorra már le voltam bénulva a sokkoltságomban. Transzba esek 4 sötét alaktól, meg egy misztikus köd áramlattól, aztán kishíján elütnek. Lehorzsoltam a tenyerem földet éréskor, szinte égtek. A sofőr azonnal kiszállt, és ide sietett, én addigra éppen föltápászkodtam, de segített.
  -Jól van? Nagyon sajnálom, nem figyeltem, és az utolsó pillanatba láttam, hogy ott áll... én tényleg...- Hadarta kétségbeesetten sajnálkozva.
  -...Felejtse el. - Szakítottam félbe. - És igen... azt hiszem, semmi bajom... Csak kicsit a tenyerem bánta... de igen... jól vagyok. - A hangom eléggé remegett, sírhatnékom volt. Összeszorítottam a fájós kezeimet, és körbenéztem. A köd eltűnt. Tátva maradt a szám a döbbenettől. És már azok a fura alakok se voltak sehol.
  -Biztos, hogy jól van? Nem kell hogy mentőt hívjak? - Próbálta valahogy a helyzetet helyrehozni...
  -Nem, tényleg....nem kell... de köszönöm. Én csak... az én hibám...én... Csak ki akartam nézni, és ezért voltam az úttesten, és itt volt ez a fura köd és...
  -Igen, kicsit hirtelen nőhetett meg a páratartalom, ennyi az egész. De már látja, nincs is semmi. - Nézett körbe meggyőződve. Nyilván ő nem látta, amit én, nem is hiszem, hogy ez a sarkosított magyarázat megoldás lenne erre az egészre.
  -Ez valami más volt, én biztos vagyok benne... Én...
  -Figyeljen.. - Szakított félbe. - Más nem lehetett. Hajnali három lehet, a hőmérséklet ilyenkor már nem a legjobb. Menjen haza, és pihenjen le. Tényleg nagyon sajnálom. Biztos nincs segítségre szüksége? Elvigyem haza? - Nézett rám kérdően.
  -Nem. . Nem kell... itt lakok... - Mutattam a házra. - De köszönöm... menjen csak nyugodtan. - Vetettem rá egy komolyabb pillantást, azzal elléptem előle.
  -Vigyázzon magára. - Mondta, majd sarkon fordult, beült a kocsijába, és elhajtott.
 

Figyeltem amíg el nem tűnt, én pedig visszamentem a házig, és leültem a lépcsőre. Az előbbi ködnek nyoma sem volt. Minden olyan lett, mintha semmi nem történt volna. Semmilyen magyarázatot nem találtam erre, próbáltam elhitetni magammal, hogy az egészet csak elképzeltem, vagy csak beütött a pia. De ez most nem jött be. Ez színtiszta valóság volt. Kezdtem már az őrület határára sodródni az egyedüllétben, vártam, hogy Ethan meg Ashley lépteit mikor hallom meg végre, miközben az égő tenyereim bámultam, és lassan megnyugodtam. Nem kellett sokat várnom, megpillantottam őket, és fölpattantam. Ők is rám szegezték a tekintetüket, ahogy közeledtek, majd ideértek. Enyhe aggodalmaskodás ült az arcukon.
  -Eleanor! Te merre jártál?? Jól vagy? Nem tudtunk elérni, kb 15-ször hívtunk. - Hadarta majd megölelt. Nagyon aggódott.
  -Merre jártál? - Kérdezte Ashley is aggódva.
  -Ott voltam egy ideig... de aztán meguntam, hazajöttem... nem találtalak volna meg titeket a tömegben... és mikor ideértem, akkor jöttem rá, hogy nem tudok bemenni. - Magyaráztam a helyzetet, de nem tudtam leplezni a zaklatottságomat az előbbi pániksorozat miatt.
  -Jól érzed magad? Egész biztos? Lerí rólad, hogy nincs minden rendben. - Láttam az arcán, hogy lejött neki, hogy mennyire össze vagyok kavarodva.
  -Igen, biztos. - Zártam le a dolgot és levettem róla a pillantásom. Nem tudtam volna a jelen pillanatban ezt elmagyarázni, így úgy döntöttem, most ezt hanyagolom.
  -Menjünk be, ne ácsorogjunk itt. - Került ki a bátyám a kulccsal a kezében, majd nyitotta az ajtót. Automatikusan követtük, majd bementünk. Levettem a cipőmet, ezzel alaposan megkönnyebbültem. A többiekre néztem, majd megtámaszkodtam a kanapé támláján.
  -Szerintem én most lefürdök, és lefekszem. Bocsi, hogy így bevágok elétek, csak úgy érzem nem bírom tovább nyitva tartani a szemem. - Mondtam. Tényleg így éreztem, de ugyanakkor már fogalmam nem volt mi miért történik...
  -Jaj ne hülyéskedj. Csak nyugodtan. Mi még nem terveztünk lefeküdni, de majd akkor halkan leszünk. - Mosolyodott el és átölelte Ashleyt.
  -Rendben, akkor jó éjt. - Mondtam, majd ott is hagytam őket, fölszaladtam a lépcsőn.
Fél óra múlva, miután elvégeztem a teendőimet, már az ágyamban feküdtem és gondolkodtam. Próbáltam átgondolni a történteket, de valahogy sehogy sem értettem. Ugyanúgy, mint ahogy tegnap este is, visszatértek a fejembe a saját problémáim. Jelenleg semmilyen kiutat nem láttam ebből, úgy éreztem sose lesz már jobb. Kilátástalannak éreztem a helyzetem, amire nem jött megoldás.