2. Rész

"A legizgalmasabb kérdések kérdések maradnak. A válasz rejtély. Mindegyik elejére oda kell biggyesztenünk, hogy "talán, lehet, elképzelhető, hogy". Csak az érdektelen kérdésekre adható végleges válasz."

Ekkor befejeztem a gondolkodást, a sírást, és a bajlódást, lassan fölálltam a kanapéról, és kimentem a fürdőbe, hogy megmossam kicsit az arcom, utána eldöntöttem, hogy én is elmegyek innen, mert nincs értelme itt lenni. Ezzel a kócerájjal pedig majd lesz valami. Felmentem a szobámba, előkerestem egy nagy bőröndöt, és elkezdtem bele pakolni a ruháimat, és a cuccaimat. Tudtam, hogy mindent nem vihetek el, de ha találok magamnak, egy rendes lakást, vagy akármit, akkor majd mindent elviszek, a nagyobb dolgokkal együtt. Most egyelőre csak azt tettem el ami fontos volt. A végén még egyszer körbejártam a házat, de fájdalommal tekintettem mindenre, aztán a maradékot is összeraktam, fogtam a táskám, majd kiléptem a házból. Szólni akartam Lanának, hogy mostanában ne keressen, mert én innen elmentem messzire, és nem jövök vissza. Soha. Így hát kiléptem a küszöbön, és bezártam az ajtót.  Ez valami olyat is jelentett nekem, hogy megint lezártam egy szakaszt, és innentől csak sodródom valamerre. Pláne, hogy ez egy iszonyat veszélyes város, itt valakit mindig megtámadnak.. meg ez a sok rejtélyes haláleset… ezeket is unom hallgatni.. lehet jelen pillanatba a halálba vágyakozom, de azért nem ennyire csúnyán tervezném… Lassan szépen elindultam kifelé a kapun, és megálltam a járdán. (Breathe Me)

Körbenéztem, és előkaptam a telóm, majd hívtam Lanit. Vettem egy nagy levegőt. Hamarosan fölvette.

-Szia, mondd! – Szólt bele a sajátos kis kedves hangján.

-Én csak azt szeretném mondani, hogy elmegyek. Vége lett ennek az egésznek, ahogy már tegnap beszéltünk.. tudtam, hogy így lesz.

-Jaaj, most ugye csak viccelsz? Ne csináld már!! Ez nem mehet csak úgy a sittbe! Tegyél valamit!! Ooopsz.

Hirtelen megállt a mondandójával.

-Mivaaan?? Mondtam, hogy vége, elment! Már azóta valamelyik repülőn ül! Egy rakat cuccal ment el. Nem tudok mit csinálni! Vége, érted?? Vége!!

-Én értem, de nem az! Hanem nem ment el! Itt van, és itt üldögél a haverjaival.. icipicit csöndbe vannak, és így figyelgetnek..mindenkit.. –Kicsit halkabban beszélt.

-MIVAN ?? –Pislantottam egyet, ezt most nagyon nem értettem.

Lassan elindultam balra, be a város felé, hogy elmenjek a vonatállomásig.

-Mondom! Négyen ülnek egy asztalnál, és kettő iszogat. De olyan horribilis fejjel.

-Lana! Nem lehet, hogy te sem vagy már komplett? Egyébként meg hol vagy?

-A kávézóba a Green Park mellett, ott ahol múltkor bejöttünk éjjel kocsmázni.

-Ahhj, kicsit messze van, de akkor várj meg, és oda megyek. Szóval akkor mi van?

-Az, Eleanor, hogy valamit nagyon benéztél, ha el akart volna menni, akkor szerintem nem ücsörögne itt!

-Gondolom, hogy annyira nem vagy sík, hogy nem ismernéd meg, szóval biztos igaz, de én nem fogok odamenni hozzá, világos?

-Nem is kértem. –Vágta oda.

Közben, ahogy mentem, én próbáltam figyelni, nehogy a nagy méreg közepette mondjuk, ne figyeljek a pirosnál..

-Mit csinálnak? Kivel van? – Kérdezgettem.

-Figyelj. Enyhén föltűnő, hogy besúgót játszom neked, úgyhogy majd idejössz, és meglátod. – Súgta halkan.

-25 perc, és ott leszek. Ha nem bánod, a cuccaimat berakom hozzád, és majd ha végeztünk, fölveszem, s megyek tovább. Na várj meg, és puszi.
Elvittem a cuccokat, hozzá, becsöngettem, és mondtam anyukájának, hogy később jövök értük Lanával.  Majd mentem tovább. Aztán mikor odaértem, besétáltam. Megigazítottam a hajam, aztán megláttam Lanát, és miközben sétáltam, végignéztem, kit vannak, és Lanának csakugyan igaza volt. Igyekeztem kikerülni, a tekintetét, mint ha nem látnám. Valóban ott volt három valakivel, akit én azt se tudtam ki. Gyorsan odasétáltam Lanához, leültem mellé.. (Give Your Heart A Break)

-Milyen lazán öltöztünk. – Nézett rám, én meg végigmértem magam.

-Tudom. Te viszont csoda, hogy nem sülsz meg. – Néztem rá.

-Pedig ez nem is meleg.

-Na mindegy. Szóval. Tudod mit vettem észre? Itt valami van! Már valahol előtte valakinél lehetett, mert nem ilyen ruhába volt, mikor elment..

Lana kicsit érthetetlenül némán bámult rám.

-Mi van?.. – Szólalt meg kicsit megkésve.

-Semmi. - Tettem a kezem az asztalra, közben tekintetem a szemem sarkából valahogy arrafelé járt.. aztán nemsokára már az is föltűnt, hogy én se vagyok neki láthatatlan.

-Látod, én megmondtam. – Vonta föl a szemöldökét.

-De kik azok? Olyan furán hatnak együtt. Olyan.. úgy.. nem tudom. Árad belőlük valami..

-Jaa.. valóban. Azt hiszem, értem mire gondolsz. – Nézett arra.

-Csak mérd őket mondjuk ott azokhoz.. – Mutattam egy párra egy másik asztalnál. – Vagy ahhoz a másik társasághoz.. Ugyeeeeeee? –Fordítottam magam felé a fejét, erre Lana vágott egy grimaszt.

-Olyan gyászos hangulatúak. Csak ülnek, súgdolóznak, és figyelnek.

Egy idő után már nem csak mi néztünk arra sokat, hanem ők is erre, ami kicsit fusztrálóan hatott rám.

-Lana, nem húznád nekem magad mellé azt a széket? Odaülnék, mert nekem itt egyszerűen valahogy kényelmetlen! – Találtam ki valamit.

Rám nézett, majd tette, amit mondtam, én fölálltam átmentem az asztal másik oldalára, egyet arra pillantottam, és leültem. Úgy mértek végig, mintha valami rossz ómen lennék.

-Na, már jobb? – Nézett rám.

-Aaaaaaahj, sokkal! Hirtelen kiestek a látószögemből, és ez egyszerűen, húú.

-Most már csak az a kérdés, hogy minek van itt.

-Már nem is nagyon izgat.

-Hozok inni valamit. Maradj itt.

-Oké.

Lana fölállt, majd elment a pulthoz kérni. Én addig figyelgettem arra. Az egyik pont akkor csapta le a poharat az asztalra. Egy pillanatig azt hittem szilánkosra törik. Azt figyeltem meg, hogy mindannyian egyszerre néztek a bejárat felé, ha bejött valaki, pedig ezt általában az emberek nem figyelik. Egyik se szólt semmit, már ott tartottam, hogy nem értettem, hogy mit keresnek itt, alig szólnak, csak figyelnek. Általában az emberek beszélgetni jönnek ilyen helyre, nem? Icipicit fura volt. A másik dolog meg az volt, hogy mit keresne Louis egy csapat hangtalan emberrel, mikor ő nem ilyen társaságba való. Gondolatmenetemet az szakította meg, hogy megjelent előttem Lana a két pohárral, lerakta az egyiket elém, majd leült. Lassan elkezdtem vájkálni benne a szívószállal, de nem szóltam.

-Na, mi az? Hangtalan vagy. – Mondta.

-Kellene, hogy másmilyen legyek? Nem hinném.. – Néztem a poharamra.

-Szóval, miért akarsz elmenni? Mert kiverheted a fejedből, sehova nem engedlek! – Nézett rám komolyan.

-De engedsz. Nem tudsz visszatartani, és amúgy is, nem akarok itt maradni, itt, ezen a helyen, ilyen esetek közepette. Magam vagyok, Lana… innen el kell mennem, és kész. És mielőtt azt mondod, hogy menjek hozzátok, akkor a válaszom előre is nem. Túl sok mindent tettetek már értem, most nem kell segítség. Nem szeretném. Tudom, hova fogok menni, megvan a cím. Ha meg nem válik be, akkor majd biztos lesz ott valami a közelben.

-Milyen messze van?

-Nagyon messze, de ott se maradok, az is átmeneti. –Ittam bele abba a koktél féleségbe, ami hozott.

-Ne csináld már!

-De Lana, csinálom. Ez a hely nem az én helyem többé. Ennyi.

-Nem!! – Rivallt rám.

Ekkor besétált valaki ide. Mindketten egyszerre kaptuk oda a fejünket, és halkan mondtuk, hogy „Ne.” Ez a valaki az volt, akit ki nem állhatok, nagyon régóta nem láttam, és ráadásul nála utálatosabb teremtmény már csak az apám lehet. Ekkor hirtelen fölálltam.

-Na jó, azt hiszem Lana, én már most megyek is, sajnálom, hogy…

Ekkor félbeszakított, és visszaültetett a helyemre.

-Nyugi, mindjárt elmegy.

Persze, hogy idejött.

-Szia Adam… Köszönt rá irónikusan Lana.

Arcomat a kezembe temettem, hogy ne kelljen ránézni.

-Csak valami fontosat akartam mondani neked, de nyugi, nem neki.

Azon voltam, hogy a fülemet hogyan tudnám befogni, még szép hogy nem nekem akarja mondani. Sajnos csak két kezem van. Most nem bántam volna, ha négy lenne.

-Ne akarj velem semmi fontosat közölni, ha Eleanor itt van, akkor meg pláne. Viszlát, Adam.

Elvettem az arcom a kezemből, majd ránéztem.

-Jól hallottad, az ajtó arra van. – Mutattam arra.

-Te inkább ne szólj semmit. – Intett le.

-Szerintem inkább neked kéne befogni. Amiért olyan szépen lerendeztél annak idején.

-Biztos volt okom rá! Mindig csak a rinyálásodat hallottam, semmi mást! – Kicsit emelte meg a hangját.

Vágtam egy pofát.

-Az igen! Jó ilyeneket megtudni. – Válaszoltam teljesen nyugodt hangon.

-Nem vagyunk kíváncsiak semmire, fogd meg magad és menj el! – Utasította Lana is megint.

-Jó, igen, jó hogy megtudod. mindig te voltál az örökké elfoglalt, akinek sosincs ideje! – Folytatta, mintha nem is neki beszélnénk.

-Szerintem most nagyon is magadról beszélsz! – Pattantam föl! – Nem hiszem, hogy lenne még valaki, aki ennyire aljas tud lenni, mint te, hogy félig se becsüli meg a barátnőjét, és egy bál kellős közepén szakít vele, hogy még rosszabb legyen neki! Ugye ezt még te se gondoltad komolyan? ne kezdj el nekem itt papolni a szeretetről, és az egyebekről, mert te azt nem ismered! Nem is tudom mi voltam neked, szerintem csak egy kurva, akiről azt hitted, akármikor gerincre vághatod, félreismertél! Most pedig süllyeszd el az ügyet, és az ajtó arra van! Most. Amiért idejöttél, az se érdekel, majd megtudjuk máshonnan! Ég veled!!

Közelebb jött egy kicsit, végigmért, még körülbelül két másodperce volt, hogy ne adjak neki egy nagyot.. aztán lassan megfordult, és kisétált. Szépen figyeltem, amíg kisétál, utána vettem egy nagy levegőt, körbenéztem, hát eléggé magunkra vontuk a figyelmet ugyanúgy a mi érdekes társaságunknál is… és utána nyilván leesett, a figyelő szemekből, hogy ezt nem itt kellett volna.

-Menjünk. -  Szóltam Lanának.

Ő is valahogy így érzett, hogy most jobb lesz.

-Rendben. – Állt föl ő is, majd elindultunk kifelé. Én még egyszer „arra” néztem magunk mögé, majd kimentünk.

-Szerencséje volt! Nem sok hiányzott, hogy adjak neki egy óriásit.

-Az biztos. Szóval, akkor visszatérve: most már te is láttad, hogy itt volt?

-Igen, de nem tudom miért. És nem volt valami túl jó ötlet, hogy ez a jelenet az orra előtt zajlott le.

Sétáltunk, vissza Lana házához, de még sokáig a városba voltunk.

-De mégis.. –Keltem ki magamból- Ahj. Ezt egyszerűen nem értem! Érthetetlen! Olyan mintha nem őt láttam volna, de mégis ő! Fel tudod fogni??

-Öööhm.. szerintem nem. –Rázta a fejét.

-Én sem. Nagyon nem. Lehet mehettünk volna taxival. – Jelentettem ki. – Túl hosszú az út.

Elkanyarodtunk el egy zebrához, és megálltunk az út szélén, vártunk.

-Nézz hátra! – Szólt Lana.

Hátranéztem és megláttam őket.

-Nee. – Fordultam vissza.

-Sosem érünk át! – Kiáltott Lana.

-De, majd most. -  Fogtam meg a kezét, és elkezdtem húzni, mikor úgy gondoltam jó lesz, majd futólépésbe átmentünk.

-Jézusom! Te életveszélyes vagy! Tömegkatasztrófát csinálsz!

-Sajnálom, de muszáj volt átmennem előle.

-Ne hülyéskedj! Nem hiszem, hogy erre jöttek volna!

Húztam magammal tovább, és mikor hátranéztem, azt vettem észre, hogy nincsenek sehol.

-De Lana.. Mégis hová lettek …

Össze vissza szemléltem az utcát, fogadni mertem volna, hogy az előbb még erre jöttek, most meg egyik sincs sehol.

-Ez fura. – Jelentette ki.

Én nyeltem egy nagyot. Hogy tűnhettek el ilyen hirtelen? Nem telt el 10 másodperc, amíg átjöttünk, addig az ember nem halad többet 10 méternél, ők meg sehol. Itt nincs olyan hely ahova be tudtak volna menni.

-Najó, menjünk tovább, én ezt nem értem, de azt hiszem ez most éppen nem is érdekel.

Indultam meg, ő pedig jött velem.

Még mentünk egy ideig, de ez kicsit mindkettőnket elhalgattatta. Nem nagyon értettük. Aztán bekanyarodtunk Lana házához, mikor elértük a parkosított fasoros utcát. Ugyanebben az utcában volt az a ház, amiben eredetileg laktam még anyuékkal. A teraszon megálltam, és lehajtottam a fejem.

-Eleanor… figyelj. Megértem, hogy el akarsz menni, de nem túl kockázatos ez?

Rávetettem a pillantásom, és egy szót se szóltam.

-Szerintem de. Én nem akarom, hogy elmenj, és nem is tanácsolom. De ha menni akarsz, én nem tartalak vissza, mert tudom, hogy akkor csak neked lesz rosszabb. Ha úgy érzed, máshol könnyebben felejtesz, és tudsz egy másik életet kezdeni, akkor én nem akadályozom ezt meg… de még szeretnélek azért látni is…

-Nem halni megyek… asszem nem. Jó helyre, és semmi bajom nem lesz, megígérem.

Azzal megöleltem, és ő is átfogott. Búsan néztem az egyik virágcserepet, majd elengedtük egymást.

-Kihozom a cuccokat neked.

-Oké, köszönöm. –Figyeltem, ahogy bemegy, közben láttam anyukáját, be is köszöntem neki. Majd Lana kijött és odaadta nekem őket. Sóhajtottam egyet.

-Nem akarom ezt sokáig húzni – Szólaltam meg. – Foglak majd hívni sokat, és majd beszélünk. Meg találkozunk. Ne értsd félre, csak sokkal nehezebb, ha elnyújtjuk.

-Teljesen igaz, vigyázz magadra. Kérlek.

-Nem lesz semmi bajom, oda fogok érni. 

Megöleltem még egyszer. Nagyon szomorú volt az arca, és a könnyek is már nagyon folyni akartak a szeméből, alig tudta kontrollálni őket. De azt hiszem az enyémben is ott sorakoztak.

-Vigyázz magadra te is. Ne menj az utcára éjjel oké? Anyukádnak is mondd meg.

-Úgy lesz. – Nézett rám még egyszer.

-Hát akkor… szia. – Sóhajtottam fel, majd szépen lejöttem a teraszról a cuccaimmal.