1. Rész

"Sokszor nem értem, hogy emberek miért maradnak együtt, ha látják, hogy a sokadik eljátszott, eldobott, összetört esély után sem működnek a dolgok. Igen, nehéz észnél lenni, ha valakit szeretsz, főleg elengedni... De ha nem voltál boldog mellette, vajon mitől lenne másabb, ha újrakezdenétek? Pár hétig nyilván minden működne, de ha két ember nem ugyanazt a puzzle-t rakja, akkor felesleges egymás idejét húzni. Forgathatod, próbálgathatod, hátha beleillik a képedbe, de nem fog. Egyszerűen csak annyi van, hogy a saját kirakósodat kell kiraknod. Nem a máséval foglalkozni, hanem a sajátodéval. Nem beleerőszakolni egy darabot, hogy illeszkedjen már végre, mert ott a helye, hanem felfogni és elfogadni, hogy valami teljesen más illik oda."
Valami teljesen más...

Csak ott ültem a kanapén egy helyben, amikor kimondta a lesújtó szót:
„Vége.”
És valóban, ez már helyrehozhatatlan volt.  Könnyes szemmel  figyeltem, ahogy Louis kisétál és tudtam, hogy valószínű többet ide nem teszi be a lábát.. Erőlködni már fölösleges volt. Talán nem volt elég erős ez az egész. Nem volt elég időnk egymásra a koncertek miatt, a maradék időnkben is találtunk valamit, amin lehet veszekedni. Elég volt nekem is, elég volt neki is, én nem akartam ezt. De így lett. Hátradőltem, és hagytam, hogy könnyeim végigfolynak az arcomon. 

Wasteland 

Mintha kitéptek volna valamit belőlem? Hová is fajult az életem? Hogy jutottam el eddig, hogy senki nincs többé körülöttem..? Létezhet ilyen? Sors csapása? Vagy csak simán vonzom a bajt? Miért történnek ezek a dolgok? 20 éves vagyok! Csak 20!! És az életem máris romokban, minden egy nagy káosz van körülöttem. Máris hiányoltam, iszonyatosan, szinte már fizikailag éreztem, ami annyit jelent, hogy a szíved valóban megszakad. Biztos voltam benne, hogy na, ennyi, ezt már nem tudom túlélni, ez lehetetlen, nem megy. Az egész világot jelentette nekem, és most összeomlott az egész, és úgy érzem, semmi sincs körülöttem, nincs amiért érdemes élni, minden, ami fontos volt nekem, az ő volt, egy másodperc alatt eltűnt az életemből… Megváltoztatta az életem. Sokat tanultam tőle, és idő közben felnőttem… Körbenéztem ebben a házban, miközben hullattam a könnyeim, és mindent szerettem volna, csak élni nem.. Elhamarkodtunk.. mindent. Vettünk egy óriási házat.. de miért..? Miért siettük el ennyire? Miért nem vártunk több időt? Ezt sajnos én sem tudom így visszagondolva… Ennyi volt. Ráuntunk egymásra.  Talán mindenki azt hinné, hogy milyen jó lehet nekem, tökéletes az életem, és semmi problémám nincs… Pedig ez nem így van. Pontosan a fordítottja.  De hogy jutottam el eddig? Hogy omlott össze a régi „csillogó”.. úgy értem, rendes, gondtalan életem? Egyébként is egy borzasztó élet ez. Sok minden, amiben nem hittem, létezik. Valóban létezik. Nem csak a filmekben létezik valamiféle párhuzamos világ, varázslatok, boszik, és még ki tudja mik, amikről még nem tudunk. Köztünk vannak. Csak nem mindenki látja meg ezeket. Nekem meg kellett látnom. Ugyanis ezek is egy ideje elém tárultak. 

 

A ház, ahol fölnőttünk

Kicsi koromban minden jó volt, az ikertesómmal Elie-vel, 2 évesen a szüleink elváltak, mi anyuval maradtunk, és apuval nem tartottuk a kapcsolatot. Maximum egyszer láttuk, de arra sem nagyon emlékszem, így gyakorlatilag így nőttünk föl. Már kicsi korunktól kezdve így össze voltunk nőve, és így voltunk nevelve. Szerettünk együtt játszani, de ugyanakkor meg volt az átka, mert mikor nagyobbak lettünk, egyre többet veszekedtünk. Mindketten utáltuk, hogy hasonlítottunk a másikra, így nyilván külsőben nem mérlegelhettünk.. ki miben jobb.. mennyi barátja van.. egy ideig ezek számítottak. Talán nem voltunk jó tesók soha, amennyire kellene, összetartás, szeretet.. szerettük egymást, de túl sokat veszekedtünk, és ennek meg is lett az ára. Úgy 15-16  éves korunkra már nyilván mindkettőnk sokat változott, és így csak erősebb volt a rivalizálás, ő is sokat változott, és egyre inkább azon volt, hogy ne töltse az időt velem, így egyre kevesebbet volt otthon, sajnos olyan társaságba került bele, akik belevitték a rossz dolgokba, és ezek később már beleépültek az életébe.

  Inkább ezek a dolgoknak a gimibe lettek meg a következményei, sokat lógott, körülbelül semmi sem érdekelte. Agresszív lett, és ivott, cigizett néha a drog is előjött. Próbáltuk leállítani, elvonóra küldeni, de semmi se hatott, és igazából nem is látta ennek a rossz oldalát. Hiába küzdöttünk érte.. Ezeken felül, viszonylag nyugodtan éltünk hárman. Olyan összeszokottan. Mi ketten suliba jártunk, anyu dolgozott. Sajnos valahogy soha nem sikerült találnia valakit magának… pedig próbálta, tényleg. Mi sem értettük. Ezért inkább több közös programot szerveztünk hárman, eljártunk ide-oda, koncertekre, sétáltunk, lementünk a parkba kutyát sétáltatni, vagy csak úgy.. vagy megnéztünk egy filmet. Anyunak nem volt tesója, a nagyszüleink már meghaltak, így nálunk a nagy család szónak jelentése sem volt. Azt sem tudtuk milyen. Ha valami nagyobbat szerettünk volna, akkor anyu áthívta a barátnőit. Én szerettem velük lenni, de néha Elie-t marasztalni kellett, ő túl gyorsan unta meg. Aztán persze jöttek a kérdések: „Milyen a suli?” Míg mi mindig ugyanazokat válaszoltuk: „Unalmas.” „Bár ne lenne.” „Minek az?” Én csak a barátaim miatt szerettem oda járni, Lana volt a legjobb barátnőm, de amióta otthagytam a fősulit, kicsit eltávolodtunk.  Ezután a következő mindig az volt, hogy van e valakink. Erre mindketten igent mondtunk, bár én egy elég határozatlan igent, mert a mi kapcsolatunk egyátalán nem volt erős, és folyamatosan azon törtem a fejem, miért nem szeret már.. próbáltam.. nagyon is próbáltam, de nem ment. Tudtam, hogy ennek vége lesz. Sajnos nagyon rossz vége lett, a gimi záróünnepélyén egy másik lánnyal láttam csókolózni odakint, holott bent kellett volna lennie velem, a táncon. Ott helyben ennek az egésznek véget vetettem, és hazamentem. Előtte próbáltam magam az egyik parkba kisírni, de minden hiába, nem tudtam ezt otthon eltitkolni. Az valami mérföldkő volt az életemben, amikor megtapasztaltam azt, hogy nem minden mese habbal, ebben a világban nem úgy működnek a dolgok, mint ahogy te szeretnéd, és  az élet megannyi pofont ad, talán oda kanyarodik az életed, ahova nem is gondolnád, bármilyen értelembe nézzük, és nem tudhatod, milyen lesz a holnap. Az életed kapod, a forgatókönyvet te írod, a sors pedig rendez. Ezért semmi se véletlen. Mikor kisírtam magam a „milliós” ruhámban, az ágyamon fekve, amibe gyakorlatilag semmit se voltam, ezt megértettem, és akkor valami változás jött be az életembe. Talán egy icipicit felnőttem.  Két év telt el ezután, mikor először találkoztam Louval. Egy közös ismerős által történt minden, aztán a dolgok szépen alakultak magától, azt hiszem a legboldogabb ember voltam a földön. Ismétlem: voltam.  

Most itt ülök, így végiggondolva az életem, most nekem is lépnem kell. Most már anyu sincs velem, és Elie sem.. egyedül vagyok ebben a világban, és csak egy helyre mehetek. Van egy fiútesóm, akiről sokáig nem tudtunk, mert ő az „apámmal” maradt, anyu meg nem szólt róla.. sajnos azt sem tudtam, hogy egyátalán hogy engedhette, hogy ő vele menjen.. de ezt már sosem tudom meg...