4. Rész

"Úgy búcsúzom el a várostól, ahogy mindig: abban a tudatban, hogy bármikor meggondolhatom magam és visszatérhetek."

(Shouldn't Come Back)

Lana pedig egy helyben állva figyelt. Láttam rajta, hogy igazából ez neki is szörnyű nehéz lehet, de nekem is az. De most valami új kezdet kell, és minden kezdet nehéz. Lassan elhagytam a ház táját, és mentem tovább a vasútállomás felé. Borzasztó kedvem volt, átkoztam mindenkit és mindent, hogy ez a világ ilyen. Hogy a fájdalom fogalma ismert. Hogy ez a világ rossz, és embertelen. Hogy a szüleidet és a családod elveszted. Hogy a végén egyedül maradsz. Hogy nem bízhatsz senkiben. Hogy az élet mindig megtalálja a módot, hogy átvágjon. Hogy nincs olyan, aki szeret, és akinek te vagy a legfontosabb. A legfontosabb, nem egy játék, nem a második, és nem egy másik választás, vagy B-terv. Olyan, akinek csak te vagy. Miközben haladtam, folyamatosan a cipőmet, és a járdát figyeltem, csak néha kapkodtam föl a fejem. Folyamatosan ezek jártak a fejembe, és az, hogy innen mennem kell, akármi is lesz. Azt hiszem, mindig azokat támadják meg legelőbb, akik maguk vannak. Én pedig magam vagyok, tehát mennem kell.

Lassan odaértem, bementem a váróba, letettem a cuccaim, és elmentem a pénztárig. Kicsit hosszú sor állt. Előtte gyorsan megnéztem a kis papírt, amit ott őriztem a pénztárcámba, hogy tudjam, hova kérjem a jegyet. Newcastle. Oké. Amíg ott álltam, addig figyeltem az embereket, azokat, akik haza érkeztek, és azokat, akik várnak, vagy épp tartanak valahova. Aztán fölnéztem a menetrendre, és az időre. Elvileg, ha jól látom, az enyém 10 perc múlva megy. Közben lassan végre elfogyott a sor, én pedig kértem a jegyet.
Mikor kész voltam, elmentem onnan, és kimentem a hatos peronra, ahonnan majd indulni kell. Nem voltam magam. Viszonylag sokan voltak. Más bő 10 perce ott álltam, ez alatt az idő alatt, már legalább 2 vonat szaladt el az orrom előtt, nagy szélvihart kavarva. Aztán mikor megláttam, azt amelyik nekem kell, hálát adtam az égnek. Nem kellett volna, hogy késsen még. Közben eltaláltam, hogy középtájon tökéletes lesz. Amíg meg nem állt, láttam egy csomó búcsúzkodó embert, párokat, és a magányosak táborát, ahova én tartoztam. Majd lassan megállt, én nagynehezen fölcipeltem a cuccaim. Iszonyat gyenge vagyok, így nekem ezek mindig nehézséget okoznak. Aztán  kerestem magamnak valami helyet, és leültem, majd néztem kifelé. Éreztem, ahogy a könnyeim kicsit megerednek. Valamit lezárok, valamit elhagyok, és valami újat kezdek. Úgy alakul minden, ahogy majd én akarom? Ezt nem tudhatom. Csak ültem, és tovább figyeltem az embereket, ahogy fölszállnak, majd lassan éreztem, elindult a vonat. Kicsit örültem, de kicsit nem.  De már nem akartam tovább ezen rágódni, ha mennem kell, hát mennem kell. Hosszú út lesz.

Hátradőltem a helyemen, és kapcsoltam valami zenét magamnak, aztán csak néztem, ahogy szépen túlmegyünk az épületeken, a házakon, magam mögött hagyom őket, szépen sorban, majd apránként ligetesedik a táj, megjelennek a dombok, a lankás táj, néha erdők, mezők. Majd hirtelen vége szakad, és újabb város veszi át a terepet, és így tovább. Körülbelül egy óra múlva igen kezdtem unatkozni, de vigasztalt, hogy minden méterrel messzebb és messzebb vagyok Londontól. Körülbelül 4 és fél óra az egész, és úgy 560km.. még javában nem tartottunk a felénél sem, pedig egy sort bambultam.. ücsörögtem, bámészkodtam… néha kicsit letörölgettem a könnyeim, de igyekeztem nem láttatni… mivel már ezt az oldalt meguntam, átültem a másik oldalra. Valami járkálást kezdtem hallani, majd azt, hogy erre jön valaki, de mikor meglátott, nem is ment tovább, csak mereven kezdett bámulni. Gondoltam egyből tudta, ki is vagyok, és azért.

-Szentégesúrsiteeennn!! – Kiáltott föl, én meg csak kicsit fanyarul mosolyogva figyeltem. - Te itt, én meg pont ide...és hűűűű.... – Csodálkozott.

-Őő, hát.. igen. – Szólaltam meg végre.

-Szent ég. – Nézett rám. Rendes mondatot alig tudott meglepettségében mondani.

-Vannak véletlenek.- Nevettem el magam. Akkora celeb azért nem vagyok, nem ismer mindenki.

-De...huh..miért vagy egyedül? Csak nem baj van? – Kérdezte, majd leült elém.

-Nincs baj. Utazom. – Reméltem, hogy nem látszik a borongós kedvem, és az, hogy az ímént sírtam.

-Naa, ezt nem veszem be.- Fonta karba a kezeit.

-Miért nem? – Kérdeztem.

-Átlátszó volt, amit mondtál… - Szólalt meg komolyan. – Nem szeretem, ha valaki magában örlődik.

-Igen? Szerintem nem.. – Fordultam az ablak felé.

-Szerintem de... Gyere, segítek kitalálni jobbat. – Mondta.

-Mi jobbat? – Néztem rá.

-Nem jó a családi hàtterem. Szét vagyunk szakadva. Csak a bátyám látogatom. – Jelentettem ki.

-Jó ez látom. Ebben van igazság, de az előzőt nem ilyen nagy határozottsággal mondtad, a testtartásod sokat elárul, és akkor nem tartottad a szemkontaktust... most tartod. – Mondta.

Kicsit elcsodálkoztam, hogy hogy rájött mindenre.

-Ooh.. Ezt honnan tudod? Talán ilyet tanulsz? – Kérdeztem érdeklődve.

-Nem, csak érdekel a dolog, és utánanéztem pár dolognak. Szóval, miért vagy itt? – Kérdezte mosolyogva.

-Ahj én tényleg.. Én tényleg oda megyek... Meg elég volt az ottlétből, mert mindenkivel veszekszek, és most jobb hogy eljöttem.. – Néztem le.

Reméltem, hogy ezeket nem a holnapi napilapba látom majd, vagy a neten.

-Áhhhh értem... Nem kell feszültnek lenned... És értem... Minden rendben lesz.. – Mosolygott.

-Köszönöm. – Sóhajtotta, majd hátradőltem. - És hova utazol? – Kérdeztem.

-Ide oda, mindig máshova... Most Londonba. – Mosolygott.

-Ő.. Nem lehet, hogy rossz vonatra szálltál? Ez a vonat már átjött Londonon, és már kb 100 km-rel elhagytuk..

-Akkor megyek tovább. – Vonta meg a vállát. - Nem nagyon érdekel. A cél nélküli utak a legjobbak, ki kéne próbálnod, feloldódsz, és kalandos, mert ki tudja, hol kötsz ki. – Mosolygott.

-Teljesen adom ezt.. – Nevettem. - Viszont én azt hiszem, lassan leszállok, azt hiszem, itt kell..

Fölálltam, és összeszedtem a cuccaimat.

-Hát... rendben... örültem a találkozásnak... jó lenne valahol még összefutni.- Nézett rám.

-Igen igen, jó lenne. Én is nagyon örültem, na akkor.. szia!

Mosolyogtam, majd kimentem az ajtóig. A vonat lassan megállt, csak figyeltem az új helyet. Hasonlónak tűnt, mint London. Aztán leszálltam. Hirtelen elkapott az az “új” érzés. Az volt a baj, hogy itt még sosem jártam, így azt sem tudtam, hogy a bátyám merre lakik, és hogy én egyátalán merre állok.. Addig eljutottam, hogy kijussak az állomás elé. Kellett, hogy pár emberrel beszéljek, hogy eligazítson, mert fogalmam sem volt az egészről. Az emberek jöttek-mentek, én pedig csak álldogáltam tétovázva, majd hogy ne tűnjek már annyira retardáltnak, elindultam arra, amerre irányítottak. Azt hittem sosem érek  át már magán a városközponton is. De jobb mint London. Lassan kiértem a kertvárosba, és figyelgettem az utcatáblákat, igen szép volt a város, a környék. Meg tudtam volna szokni, ezt már láttam. Közben figyeltem a címet, és lassan megtaláltam az utcát. Egy darabig sétáltam, mire megtaláltam a bátyám házát. Most kicsit itt elkapott a fura érzés, hogy itt vagyok, és most találkozok vele, odasétáltam az ajtóhoz, és csöngettem. Pár másodperc múlva ajtót nyitott, és megismert.

-Eleanor? – Kérdezte, és engem szemlélt, eléggé meglepődött, hogy itt lát, de örült nekem.

-Igen.. ugye bejöhetek..? – Néztem rá kérlelően.. nem örültem én se annak, hogy itt maradni jövök, de nincs hova menjek..

-Persze.. csak fáradj beljebb.. – Állt arrébb, hogy be tudjak jönni.

Azzal átléptem a küszöböt, a cuccaimmal együtt, majd ott leraktam őket. Körbenéztem a házban. Nem volt túl nagy, de nem is volt kicsi sem. Olyan takaros, egyszerű, semmi giccs. Ahogy az ajtón beléptem a nappali fogadott, onnan az emelet megy szemből, balról konyha, ami majdnem egybe van a nappalival. jobbról még volt két ajtó valamilyen szoba, vagy talán fürdő..

-Szép ház. – Jelentettem ki.- Lakik még veled valaki?

-Igen a barátnőm, Ashley… - Mosolygott, majd becsukta az ajtót, és odajött elém. – Majd megismered. És hogyhogy erre jártál? – Kérdezte.

Itt kicsit megálltam mindennel, vettem egy nagy levegőt.

-Mert már nem tudok hova menni többé.. – Éreztem, ahogy a szemeben a könnyek ülnek már, aztán csak figyeltem az arcát, ahogyan rám néz, és megretten. Nagyon ki tudott ülni az arcára minden érzelme, ahogy nekem is, látszott, hogy tényleg hasonlítunk…

-Mert mi a franc történt? – Kérdezte aggódva, de kicsit idegesen..

-Louis történt… elment,.. vége… kész… - Itt elsírtam magam, nem bírtam tovább.

-Na ne… csak ajánlom neki, hogy ne jöjjön velem szembe valahol…

Azzal megölelt, és én is őt, és kiengedtem a sírást. Itt már nem érdekelt semmi. Hagytam, hogy ömöljenek a könnyeim, de nem tudtam, hogy innentől kezdve merre kanyarodik el az életem… mindenre gondoltam csak nem jóra. Nélküle üres volt minden, és semmi nem töltötte ki azt az űrt, amit maga után hagyott. Sok minden történt előtte, és annyi értelmet éreztem az életemben, hogy ő itt van… ettől kaptam erőt, hogy fölálljak.. de mégis elment… hát persze… hiszen nincs olyan a Földön, aki engem sokáig is kibírna…

Lassan megnyugodtam, egy pontot figyeltem némán, és letörten, aztán elengedtem végre.

-Ülj csak le jó? Hozok neked teát. Éhes vagy?

-Igen… - Nyüszögtem, aztán leültem a kanapéra, és figyeltem, ahogy ott a konyhába tevékenykedik... egyátalán nem bénázott semmivel. Itt akartam meghalni ezen a kanapén, innentől kezdve semmi értelmét nem láttam az életemnek.

-Mit szeretnél enni? – Kérdezte, majd elővett egy  tányért.

-Azt, amit elém teszel. Nem nagyon érdekel most ebben a helyzetben. – Mondtam, és figyeltem, ahogy kiszed valami kaját.

-Jaj, ugyan. – Mondja, aztán odahozta nekem.

Elvettem tőle, aztán csak néztem. Eddigi életembe ilyen kaját még nem láttam, de jól nézett ki.

-Ez mi? – Kérdeztem, aztán tányéromról rávetettem a pillantásom.

-Ír burgonyapüré. Nyugi, nem maradék, mert most csináltam. – Nevette el magát kicsit.

-Jól néz ki, és az sem zavart volna. – Azzal belekóstoltam, és ízlett.

-Na? – Ült le a kanapéra mellém.

-Jól főzöl, ez már biztos. – Jegyeztem meg, és a villámmal felé böktem.

-Én szeretek is. – Mondta, és mosolygott rám.

-Ez tényleg ritka dolog a fiúknál.. hogy főznek… akkor ketten főztök Ashley-vel? – Tettem hozzá, és csodálkoztam, majd egy kicsit jobban elhelyezkedtem mellette a kanapén.

-Szokott ő is, úgyhogy nálunk a kajával itt nincsen gond.. – Nevette el magát.

-Értem.. hát.. és amúgy ő hol van most? – Kérdeztem, és néztem rá.

-Barátnőivel van… előtted ment el nem rég, de majd jön haza. Most pedig mesélj, hogy mi történt. – Nézett rám nyomatékosítva.

3.rész

"Just can't her let go"

Ez a hely sok emléket felidéz...London hol rossz hol pedig jó dolgok jönnek velem szembe. Innen indultam és ide jöttem vissza mindig...céltalanul bolyongok elég hosszú ideje ide-oda. Az élet elég sok váratlan dolgot hoz...az öcsém miatt kényszer sztár vagyok...csak a rajongók nem ismernek...nem ismerik az igazi nevem és az igazi énem,az öcsémet látják bennem...aki nem mást mint Louis Tomlinson. Érdekes testvéri kötelék köt vele össze aminek a részletezésébe nem megyek bele. Annyi elég hogy minket egy és ugyan az emberként ismernek...az én nevem páran már össze is olvasztották az ő nevével...Louis William Tomlinson...Akik tudnak róla...hívtak már Louist Willnek...és onnan jött hogy Louis biztos William is...Ez nem érdekel meg ez az egész se nagyon. Nem is nagyon foglalkoztat az egész, amíg az öcsém nem ütközik bele az én dolgaimba,nem rúg fel mindent. El is érkeztünk ahhoz a ponthoz amitől indultunk mert ezért is kell vissza jönnöm Londonba. Összeházasodott egy lánnyal...tiszavirág életű kapcsolat volt,mindketten elsiettek mindent most meg levegőért kapálóznak...de ennek már vége,belátták az öcsém elköltözött magára hagyva Eleanort,akinek eddig is épp elég baja volt. Kezdi nagyon felhúzni az agyam és nem ajánlatos átlépni azt a határt ahonnan tényleg nincs visszaút. Louisból kezdett már nagyon elegem lenni mivel nem vette fel a telefont ráküldtem két emberem...akik mondták hogy taxira vár mert jelenleg nincs aki ugorhatna neki hogy elvigye. Elindultam felé,gyalog,csak kicsit nagyobb sebességgel.

De egy másik emberem "név szerint" a 3. szólt hogy Lana a kávézóban van talán őt fel tudjuk használni hogy Eleanor ne menjen el. Belementem a dologba kockázatos volt,Louis nem nagyon érdekelt. Elmentem a Green Park melletti kávézóba. Lana ott ült egymagába 3-an csatlakoztak hozzám 2. a 3. és a 4. leültünk az egyik asztalhoz,jobbra balra tekingetett én őt néztem telefonon beszélt valakivel,éppen elkalandozott és lassan a tekintete rám szegeződött pont a szemeibe néztem,hirtelen olyan fejet vágott mint aki karót nyelt. Pár pillanatra csendbe maradt,ennyi nekem elég is volt,elnéztem, és a többi vendéget kezdtem el nézni,fél füllel figyeltem "Hanem nem ment el! Itt van, és itt üldögél a haverjaival.. icipicit csöndbe vannak, és így figyelgetnek..mindenkit" "Mondom! Négyen ülnek egy asztalnál, és kettő iszogat. De olyan horribilis fejjel" csak újra ránéztem majd el. Gondolataim már azon jártak hogy mit kreáltak ketten össze és hogy Lanának valószínűleg Louis vagyok.Mivel ő nem tudott erről,ezért neki elnézem. Lana minket nézett,persze próbált nem észrevehetően bámulni...ez nem jött össze, a fiúk néha nekem mondtak valamit de én csak néztem jobbra balra és egyikre se válaszoltam. Nyugtáztam magamban

-Jön...-mondta a 4.
-Tudom.-válaszoltam nyugodtan majd hátradőltem és tovább gondolkodtam.
-Louis el fog menni...nem kéne inkább vele beszélned?-kérdezte 2.
-Nem,akkor nem itt lennék.-mondtam és halványan elmosolyodtam,ekkor Eleanor lépett be az ajtón,és Lana mellé sétált,nem egyszer sikerült észrevennem hogy a kis társaságunk figyelgeti. Annyira kis gyengén álcázza az érdeklődését.
-De gyorsan...-mondta de csak leintettem hogy ne szólaljon meg. Eleanor számomra egy két lábon járó titok volt,néha annyira közömbösen tudott viselkedni,most meg szinte kiugrik a szíve a helyről,annyit dobban percenként mint egy normális embernek futás közben. Az abszolút döbbenet apró jelei látszódnak az arcán és kevésbé kiegyensúlyozott mint szokott lenni. Leül és elkezdtek beszélni. A többiek őket figyelték én inkább nézelődtem...az egész beszélgetésüket hallottam,nem volt nehéz. A fiúk minden egyes mozdulatát nagy szemekkel figyelték. Nem sokkal később valami srácféle lépettbe,Rezzenéstelen arccal néztem hogy mi fog történni...eléggé szórakoztató volt,amit a két lány lejátszott magában.

Lana légzése felgyorsult,Eleanor pulzusa megnyugodott mivel beült nekünk háttal de ahogy az a ember belépett újra magasabbra ugrott. Én is tudtam ki ő...Eleanor Louis előtti pasija,még régen valami bálszerűségen Eleanor rajtakapta ahogy más lány szájában turkál. Kiborult...és akkor találkoztam vele először...de ő erre nem emlékszik mivel elfelejtettem vele.
 A srác Lanától akart valamit de elküldték és volt egy kis adok-kapok "játék" de azt El megelégelte és elkezdte mondani a magáét,ami kicsit érzelgősre sikerült és még is csak egy kávézóban vagyunk,egy szórakoztató mosollyal figyeltem őket.

 

Miután lezajlott ez a kisebb veszekedés,elmentek a többiekre néztem akik már fel is álltak,én is lassan felálltam és elindultam előre a lányok után. Az volt a célom hogy észrevegyenek minket,Lana vett először észre minket,szólt Elnek aki hátrafordult én meg pont a szemeibe néztem,átfutottak az út túloldalára mi meg addigra már nem voltunk ott. Lementünk egy kisebb lejárón egy szórakozóhelyiségben ami reggel másra szolgál,csak egy sima kis hely volt ahova mi mehettünk csak be,az emberi szem elkerüli ezt a kis helyet.
-El fog menni..küldjétek utána a 9.-et...-mondtam komolyan és érzelem mentes arccal.
-De ő lány...-mondta 2.
-Épp azért...-mondtam és ellöktem magam a pultól léptem egyet majd eltűntem onnan...

2. Rész

"A legizgalmasabb kérdések kérdések maradnak. A válasz rejtély. Mindegyik elejére oda kell biggyesztenünk, hogy "talán, lehet, elképzelhető, hogy". Csak az érdektelen kérdésekre adható végleges válasz."

Ekkor befejeztem a gondolkodást, a sírást, és a bajlódást, lassan fölálltam a kanapéról, és kimentem a fürdőbe, hogy megmossam kicsit az arcom, utána eldöntöttem, hogy én is elmegyek innen, mert nincs értelme itt lenni. Ezzel a kócerájjal pedig majd lesz valami. Felmentem a szobámba, előkerestem egy nagy bőröndöt, és elkezdtem bele pakolni a ruháimat, és a cuccaimat. Tudtam, hogy mindent nem vihetek el, de ha találok magamnak, egy rendes lakást, vagy akármit, akkor majd mindent elviszek, a nagyobb dolgokkal együtt. Most egyelőre csak azt tettem el ami fontos volt. A végén még egyszer körbejártam a házat, de fájdalommal tekintettem mindenre, aztán a maradékot is összeraktam, fogtam a táskám, majd kiléptem a házból. Szólni akartam Lanának, hogy mostanában ne keressen, mert én innen elmentem messzire, és nem jövök vissza. Soha. Így hát kiléptem a küszöbön, és bezártam az ajtót.  Ez valami olyat is jelentett nekem, hogy megint lezártam egy szakaszt, és innentől csak sodródom valamerre. Pláne, hogy ez egy iszonyat veszélyes város, itt valakit mindig megtámadnak.. meg ez a sok rejtélyes haláleset… ezeket is unom hallgatni.. lehet jelen pillanatba a halálba vágyakozom, de azért nem ennyire csúnyán tervezném… Lassan szépen elindultam kifelé a kapun, és megálltam a járdán. (Breathe Me)

Körbenéztem, és előkaptam a telóm, majd hívtam Lanit. Vettem egy nagy levegőt. Hamarosan fölvette.

-Szia, mondd! – Szólt bele a sajátos kis kedves hangján.

-Én csak azt szeretném mondani, hogy elmegyek. Vége lett ennek az egésznek, ahogy már tegnap beszéltünk.. tudtam, hogy így lesz.

-Jaaj, most ugye csak viccelsz? Ne csináld már!! Ez nem mehet csak úgy a sittbe! Tegyél valamit!! Ooopsz.

Hirtelen megállt a mondandójával.

-Mivaaan?? Mondtam, hogy vége, elment! Már azóta valamelyik repülőn ül! Egy rakat cuccal ment el. Nem tudok mit csinálni! Vége, érted?? Vége!!

-Én értem, de nem az! Hanem nem ment el! Itt van, és itt üldögél a haverjaival.. icipicit csöndbe vannak, és így figyelgetnek..mindenkit.. –Kicsit halkabban beszélt.

-MIVAN ?? –Pislantottam egyet, ezt most nagyon nem értettem.

Lassan elindultam balra, be a város felé, hogy elmenjek a vonatállomásig.

-Mondom! Négyen ülnek egy asztalnál, és kettő iszogat. De olyan horribilis fejjel.

-Lana! Nem lehet, hogy te sem vagy már komplett? Egyébként meg hol vagy?

-A kávézóba a Green Park mellett, ott ahol múltkor bejöttünk éjjel kocsmázni.

-Ahhj, kicsit messze van, de akkor várj meg, és oda megyek. Szóval akkor mi van?

-Az, Eleanor, hogy valamit nagyon benéztél, ha el akart volna menni, akkor szerintem nem ücsörögne itt!

-Gondolom, hogy annyira nem vagy sík, hogy nem ismernéd meg, szóval biztos igaz, de én nem fogok odamenni hozzá, világos?

-Nem is kértem. –Vágta oda.

Közben, ahogy mentem, én próbáltam figyelni, nehogy a nagy méreg közepette mondjuk, ne figyeljek a pirosnál..

-Mit csinálnak? Kivel van? – Kérdezgettem.

-Figyelj. Enyhén föltűnő, hogy besúgót játszom neked, úgyhogy majd idejössz, és meglátod. – Súgta halkan.

-25 perc, és ott leszek. Ha nem bánod, a cuccaimat berakom hozzád, és majd ha végeztünk, fölveszem, s megyek tovább. Na várj meg, és puszi.
Elvittem a cuccokat, hozzá, becsöngettem, és mondtam anyukájának, hogy később jövök értük Lanával.  Majd mentem tovább. Aztán mikor odaértem, besétáltam. Megigazítottam a hajam, aztán megláttam Lanát, és miközben sétáltam, végignéztem, kit vannak, és Lanának csakugyan igaza volt. Igyekeztem kikerülni, a tekintetét, mint ha nem látnám. Valóban ott volt három valakivel, akit én azt se tudtam ki. Gyorsan odasétáltam Lanához, leültem mellé.. (Give Your Heart A Break)

-Milyen lazán öltöztünk. – Nézett rám, én meg végigmértem magam.

-Tudom. Te viszont csoda, hogy nem sülsz meg. – Néztem rá.

-Pedig ez nem is meleg.

-Na mindegy. Szóval. Tudod mit vettem észre? Itt valami van! Már valahol előtte valakinél lehetett, mert nem ilyen ruhába volt, mikor elment..

Lana kicsit érthetetlenül némán bámult rám.

-Mi van?.. – Szólalt meg kicsit megkésve.

-Semmi. - Tettem a kezem az asztalra, közben tekintetem a szemem sarkából valahogy arrafelé járt.. aztán nemsokára már az is föltűnt, hogy én se vagyok neki láthatatlan.

-Látod, én megmondtam. – Vonta föl a szemöldökét.

-De kik azok? Olyan furán hatnak együtt. Olyan.. úgy.. nem tudom. Árad belőlük valami..

-Jaa.. valóban. Azt hiszem, értem mire gondolsz. – Nézett arra.

-Csak mérd őket mondjuk ott azokhoz.. – Mutattam egy párra egy másik asztalnál. – Vagy ahhoz a másik társasághoz.. Ugyeeeeeee? –Fordítottam magam felé a fejét, erre Lana vágott egy grimaszt.

-Olyan gyászos hangulatúak. Csak ülnek, súgdolóznak, és figyelnek.

Egy idő után már nem csak mi néztünk arra sokat, hanem ők is erre, ami kicsit fusztrálóan hatott rám.

-Lana, nem húznád nekem magad mellé azt a széket? Odaülnék, mert nekem itt egyszerűen valahogy kényelmetlen! – Találtam ki valamit.

Rám nézett, majd tette, amit mondtam, én fölálltam átmentem az asztal másik oldalára, egyet arra pillantottam, és leültem. Úgy mértek végig, mintha valami rossz ómen lennék.

-Na, már jobb? – Nézett rám.

-Aaaaaaahj, sokkal! Hirtelen kiestek a látószögemből, és ez egyszerűen, húú.

-Most már csak az a kérdés, hogy minek van itt.

-Már nem is nagyon izgat.

-Hozok inni valamit. Maradj itt.

-Oké.

Lana fölállt, majd elment a pulthoz kérni. Én addig figyelgettem arra. Az egyik pont akkor csapta le a poharat az asztalra. Egy pillanatig azt hittem szilánkosra törik. Azt figyeltem meg, hogy mindannyian egyszerre néztek a bejárat felé, ha bejött valaki, pedig ezt általában az emberek nem figyelik. Egyik se szólt semmit, már ott tartottam, hogy nem értettem, hogy mit keresnek itt, alig szólnak, csak figyelnek. Általában az emberek beszélgetni jönnek ilyen helyre, nem? Icipicit fura volt. A másik dolog meg az volt, hogy mit keresne Louis egy csapat hangtalan emberrel, mikor ő nem ilyen társaságba való. Gondolatmenetemet az szakította meg, hogy megjelent előttem Lana a két pohárral, lerakta az egyiket elém, majd leült. Lassan elkezdtem vájkálni benne a szívószállal, de nem szóltam.

-Na, mi az? Hangtalan vagy. – Mondta.

-Kellene, hogy másmilyen legyek? Nem hinném.. – Néztem a poharamra.

-Szóval, miért akarsz elmenni? Mert kiverheted a fejedből, sehova nem engedlek! – Nézett rám komolyan.

-De engedsz. Nem tudsz visszatartani, és amúgy is, nem akarok itt maradni, itt, ezen a helyen, ilyen esetek közepette. Magam vagyok, Lana… innen el kell mennem, és kész. És mielőtt azt mondod, hogy menjek hozzátok, akkor a válaszom előre is nem. Túl sok mindent tettetek már értem, most nem kell segítség. Nem szeretném. Tudom, hova fogok menni, megvan a cím. Ha meg nem válik be, akkor majd biztos lesz ott valami a közelben.

-Milyen messze van?

-Nagyon messze, de ott se maradok, az is átmeneti. –Ittam bele abba a koktél féleségbe, ami hozott.

-Ne csináld már!

-De Lana, csinálom. Ez a hely nem az én helyem többé. Ennyi.

-Nem!! – Rivallt rám.

Ekkor besétált valaki ide. Mindketten egyszerre kaptuk oda a fejünket, és halkan mondtuk, hogy „Ne.” Ez a valaki az volt, akit ki nem állhatok, nagyon régóta nem láttam, és ráadásul nála utálatosabb teremtmény már csak az apám lehet. Ekkor hirtelen fölálltam.

-Na jó, azt hiszem Lana, én már most megyek is, sajnálom, hogy…

Ekkor félbeszakított, és visszaültetett a helyemre.

-Nyugi, mindjárt elmegy.

Persze, hogy idejött.

-Szia Adam… Köszönt rá irónikusan Lana.

Arcomat a kezembe temettem, hogy ne kelljen ránézni.

-Csak valami fontosat akartam mondani neked, de nyugi, nem neki.

Azon voltam, hogy a fülemet hogyan tudnám befogni, még szép hogy nem nekem akarja mondani. Sajnos csak két kezem van. Most nem bántam volna, ha négy lenne.

-Ne akarj velem semmi fontosat közölni, ha Eleanor itt van, akkor meg pláne. Viszlát, Adam.

Elvettem az arcom a kezemből, majd ránéztem.

-Jól hallottad, az ajtó arra van. – Mutattam arra.

-Te inkább ne szólj semmit. – Intett le.

-Szerintem inkább neked kéne befogni. Amiért olyan szépen lerendeztél annak idején.

-Biztos volt okom rá! Mindig csak a rinyálásodat hallottam, semmi mást! – Kicsit emelte meg a hangját.

Vágtam egy pofát.

-Az igen! Jó ilyeneket megtudni. – Válaszoltam teljesen nyugodt hangon.

-Nem vagyunk kíváncsiak semmire, fogd meg magad és menj el! – Utasította Lana is megint.

-Jó, igen, jó hogy megtudod. mindig te voltál az örökké elfoglalt, akinek sosincs ideje! – Folytatta, mintha nem is neki beszélnénk.

-Szerintem most nagyon is magadról beszélsz! – Pattantam föl! – Nem hiszem, hogy lenne még valaki, aki ennyire aljas tud lenni, mint te, hogy félig se becsüli meg a barátnőjét, és egy bál kellős közepén szakít vele, hogy még rosszabb legyen neki! Ugye ezt még te se gondoltad komolyan? ne kezdj el nekem itt papolni a szeretetről, és az egyebekről, mert te azt nem ismered! Nem is tudom mi voltam neked, szerintem csak egy kurva, akiről azt hitted, akármikor gerincre vághatod, félreismertél! Most pedig süllyeszd el az ügyet, és az ajtó arra van! Most. Amiért idejöttél, az se érdekel, majd megtudjuk máshonnan! Ég veled!!

Közelebb jött egy kicsit, végigmért, még körülbelül két másodperce volt, hogy ne adjak neki egy nagyot.. aztán lassan megfordult, és kisétált. Szépen figyeltem, amíg kisétál, utána vettem egy nagy levegőt, körbenéztem, hát eléggé magunkra vontuk a figyelmet ugyanúgy a mi érdekes társaságunknál is… és utána nyilván leesett, a figyelő szemekből, hogy ezt nem itt kellett volna.

-Menjünk. -  Szóltam Lanának.

Ő is valahogy így érzett, hogy most jobb lesz.

-Rendben. – Állt föl ő is, majd elindultunk kifelé. Én még egyszer „arra” néztem magunk mögé, majd kimentünk.

-Szerencséje volt! Nem sok hiányzott, hogy adjak neki egy óriásit.

-Az biztos. Szóval, akkor visszatérve: most már te is láttad, hogy itt volt?

-Igen, de nem tudom miért. És nem volt valami túl jó ötlet, hogy ez a jelenet az orra előtt zajlott le.

Sétáltunk, vissza Lana házához, de még sokáig a városba voltunk.

-De mégis.. –Keltem ki magamból- Ahj. Ezt egyszerűen nem értem! Érthetetlen! Olyan mintha nem őt láttam volna, de mégis ő! Fel tudod fogni??

-Öööhm.. szerintem nem. –Rázta a fejét.

-Én sem. Nagyon nem. Lehet mehettünk volna taxival. – Jelentettem ki. – Túl hosszú az út.

Elkanyarodtunk el egy zebrához, és megálltunk az út szélén, vártunk.

-Nézz hátra! – Szólt Lana.

Hátranéztem és megláttam őket.

-Nee. – Fordultam vissza.

-Sosem érünk át! – Kiáltott Lana.

-De, majd most. -  Fogtam meg a kezét, és elkezdtem húzni, mikor úgy gondoltam jó lesz, majd futólépésbe átmentünk.

-Jézusom! Te életveszélyes vagy! Tömegkatasztrófát csinálsz!

-Sajnálom, de muszáj volt átmennem előle.

-Ne hülyéskedj! Nem hiszem, hogy erre jöttek volna!

Húztam magammal tovább, és mikor hátranéztem, azt vettem észre, hogy nincsenek sehol.

-De Lana.. Mégis hová lettek …

Össze vissza szemléltem az utcát, fogadni mertem volna, hogy az előbb még erre jöttek, most meg egyik sincs sehol.

-Ez fura. – Jelentette ki.

Én nyeltem egy nagyot. Hogy tűnhettek el ilyen hirtelen? Nem telt el 10 másodperc, amíg átjöttünk, addig az ember nem halad többet 10 méternél, ők meg sehol. Itt nincs olyan hely ahova be tudtak volna menni.

-Najó, menjünk tovább, én ezt nem értem, de azt hiszem ez most éppen nem is érdekel.

Indultam meg, ő pedig jött velem.

Még mentünk egy ideig, de ez kicsit mindkettőnket elhalgattatta. Nem nagyon értettük. Aztán bekanyarodtunk Lana házához, mikor elértük a parkosított fasoros utcát. Ugyanebben az utcában volt az a ház, amiben eredetileg laktam még anyuékkal. A teraszon megálltam, és lehajtottam a fejem.

-Eleanor… figyelj. Megértem, hogy el akarsz menni, de nem túl kockázatos ez?

Rávetettem a pillantásom, és egy szót se szóltam.

-Szerintem de. Én nem akarom, hogy elmenj, és nem is tanácsolom. De ha menni akarsz, én nem tartalak vissza, mert tudom, hogy akkor csak neked lesz rosszabb. Ha úgy érzed, máshol könnyebben felejtesz, és tudsz egy másik életet kezdeni, akkor én nem akadályozom ezt meg… de még szeretnélek azért látni is…

-Nem halni megyek… asszem nem. Jó helyre, és semmi bajom nem lesz, megígérem.

Azzal megöleltem, és ő is átfogott. Búsan néztem az egyik virágcserepet, majd elengedtük egymást.

-Kihozom a cuccokat neked.

-Oké, köszönöm. –Figyeltem, ahogy bemegy, közben láttam anyukáját, be is köszöntem neki. Majd Lana kijött és odaadta nekem őket. Sóhajtottam egyet.

-Nem akarom ezt sokáig húzni – Szólaltam meg. – Foglak majd hívni sokat, és majd beszélünk. Meg találkozunk. Ne értsd félre, csak sokkal nehezebb, ha elnyújtjuk.

-Teljesen igaz, vigyázz magadra. Kérlek.

-Nem lesz semmi bajom, oda fogok érni. 

Megöleltem még egyszer. Nagyon szomorú volt az arca, és a könnyek is már nagyon folyni akartak a szeméből, alig tudta kontrollálni őket. De azt hiszem az enyémben is ott sorakoztak.

-Vigyázz magadra te is. Ne menj az utcára éjjel oké? Anyukádnak is mondd meg.

-Úgy lesz. – Nézett rám még egyszer.

-Hát akkor… szia. – Sóhajtottam fel, majd szépen lejöttem a teraszról a cuccaimmal.