4. Rész

"Úgy búcsúzom el a várostól, ahogy mindig: abban a tudatban, hogy bármikor meggondolhatom magam és visszatérhetek."

(Shouldn't Come Back)

Lana pedig egy helyben állva figyelt. Láttam rajta, hogy igazából ez neki is szörnyű nehéz lehet, de nekem is az. De most valami új kezdet kell, és minden kezdet nehéz. Lassan elhagytam a ház táját, és mentem tovább a vasútállomás felé. Borzasztó kedvem volt, átkoztam mindenkit és mindent, hogy ez a világ ilyen. Hogy a fájdalom fogalma ismert. Hogy ez a világ rossz, és embertelen. Hogy a szüleidet és a családod elveszted. Hogy a végén egyedül maradsz. Hogy nem bízhatsz senkiben. Hogy az élet mindig megtalálja a módot, hogy átvágjon. Hogy nincs olyan, aki szeret, és akinek te vagy a legfontosabb. A legfontosabb, nem egy játék, nem a második, és nem egy másik választás, vagy B-terv. Olyan, akinek csak te vagy. Miközben haladtam, folyamatosan a cipőmet, és a járdát figyeltem, csak néha kapkodtam föl a fejem. Folyamatosan ezek jártak a fejembe, és az, hogy innen mennem kell, akármi is lesz. Azt hiszem, mindig azokat támadják meg legelőbb, akik maguk vannak. Én pedig magam vagyok, tehát mennem kell.

Lassan odaértem, bementem a váróba, letettem a cuccaim, és elmentem a pénztárig. Kicsit hosszú sor állt. Előtte gyorsan megnéztem a kis papírt, amit ott őriztem a pénztárcámba, hogy tudjam, hova kérjem a jegyet. Newcastle. Oké. Amíg ott álltam, addig figyeltem az embereket, azokat, akik haza érkeztek, és azokat, akik várnak, vagy épp tartanak valahova. Aztán fölnéztem a menetrendre, és az időre. Elvileg, ha jól látom, az enyém 10 perc múlva megy. Közben lassan végre elfogyott a sor, én pedig kértem a jegyet.
Mikor kész voltam, elmentem onnan, és kimentem a hatos peronra, ahonnan majd indulni kell. Nem voltam magam. Viszonylag sokan voltak. Más bő 10 perce ott álltam, ez alatt az idő alatt, már legalább 2 vonat szaladt el az orrom előtt, nagy szélvihart kavarva. Aztán mikor megláttam, azt amelyik nekem kell, hálát adtam az égnek. Nem kellett volna, hogy késsen még. Közben eltaláltam, hogy középtájon tökéletes lesz. Amíg meg nem állt, láttam egy csomó búcsúzkodó embert, párokat, és a magányosak táborát, ahova én tartoztam. Majd lassan megállt, én nagynehezen fölcipeltem a cuccaim. Iszonyat gyenge vagyok, így nekem ezek mindig nehézséget okoznak. Aztán  kerestem magamnak valami helyet, és leültem, majd néztem kifelé. Éreztem, ahogy a könnyeim kicsit megerednek. Valamit lezárok, valamit elhagyok, és valami újat kezdek. Úgy alakul minden, ahogy majd én akarom? Ezt nem tudhatom. Csak ültem, és tovább figyeltem az embereket, ahogy fölszállnak, majd lassan éreztem, elindult a vonat. Kicsit örültem, de kicsit nem.  De már nem akartam tovább ezen rágódni, ha mennem kell, hát mennem kell. Hosszú út lesz.

Hátradőltem a helyemen, és kapcsoltam valami zenét magamnak, aztán csak néztem, ahogy szépen túlmegyünk az épületeken, a házakon, magam mögött hagyom őket, szépen sorban, majd apránként ligetesedik a táj, megjelennek a dombok, a lankás táj, néha erdők, mezők. Majd hirtelen vége szakad, és újabb város veszi át a terepet, és így tovább. Körülbelül egy óra múlva igen kezdtem unatkozni, de vigasztalt, hogy minden méterrel messzebb és messzebb vagyok Londontól. Körülbelül 4 és fél óra az egész, és úgy 560km.. még javában nem tartottunk a felénél sem, pedig egy sort bambultam.. ücsörögtem, bámészkodtam… néha kicsit letörölgettem a könnyeim, de igyekeztem nem láttatni… mivel már ezt az oldalt meguntam, átültem a másik oldalra. Valami járkálást kezdtem hallani, majd azt, hogy erre jön valaki, de mikor meglátott, nem is ment tovább, csak mereven kezdett bámulni. Gondoltam egyből tudta, ki is vagyok, és azért.

-Szentégesúrsiteeennn!! – Kiáltott föl, én meg csak kicsit fanyarul mosolyogva figyeltem. - Te itt, én meg pont ide...és hűűűű.... – Csodálkozott.

-Őő, hát.. igen. – Szólaltam meg végre.

-Szent ég. – Nézett rám. Rendes mondatot alig tudott meglepettségében mondani.

-Vannak véletlenek.- Nevettem el magam. Akkora celeb azért nem vagyok, nem ismer mindenki.

-De...huh..miért vagy egyedül? Csak nem baj van? – Kérdezte, majd leült elém.

-Nincs baj. Utazom. – Reméltem, hogy nem látszik a borongós kedvem, és az, hogy az ímént sírtam.

-Naa, ezt nem veszem be.- Fonta karba a kezeit.

-Miért nem? – Kérdeztem.

-Átlátszó volt, amit mondtál… - Szólalt meg komolyan. – Nem szeretem, ha valaki magában örlődik.

-Igen? Szerintem nem.. – Fordultam az ablak felé.

-Szerintem de... Gyere, segítek kitalálni jobbat. – Mondta.

-Mi jobbat? – Néztem rá.

-Nem jó a családi hàtterem. Szét vagyunk szakadva. Csak a bátyám látogatom. – Jelentettem ki.

-Jó ez látom. Ebben van igazság, de az előzőt nem ilyen nagy határozottsággal mondtad, a testtartásod sokat elárul, és akkor nem tartottad a szemkontaktust... most tartod. – Mondta.

Kicsit elcsodálkoztam, hogy hogy rájött mindenre.

-Ooh.. Ezt honnan tudod? Talán ilyet tanulsz? – Kérdeztem érdeklődve.

-Nem, csak érdekel a dolog, és utánanéztem pár dolognak. Szóval, miért vagy itt? – Kérdezte mosolyogva.

-Ahj én tényleg.. Én tényleg oda megyek... Meg elég volt az ottlétből, mert mindenkivel veszekszek, és most jobb hogy eljöttem.. – Néztem le.

Reméltem, hogy ezeket nem a holnapi napilapba látom majd, vagy a neten.

-Áhhhh értem... Nem kell feszültnek lenned... És értem... Minden rendben lesz.. – Mosolygott.

-Köszönöm. – Sóhajtotta, majd hátradőltem. - És hova utazol? – Kérdeztem.

-Ide oda, mindig máshova... Most Londonba. – Mosolygott.

-Ő.. Nem lehet, hogy rossz vonatra szálltál? Ez a vonat már átjött Londonon, és már kb 100 km-rel elhagytuk..

-Akkor megyek tovább. – Vonta meg a vállát. - Nem nagyon érdekel. A cél nélküli utak a legjobbak, ki kéne próbálnod, feloldódsz, és kalandos, mert ki tudja, hol kötsz ki. – Mosolygott.

-Teljesen adom ezt.. – Nevettem. - Viszont én azt hiszem, lassan leszállok, azt hiszem, itt kell..

Fölálltam, és összeszedtem a cuccaimat.

-Hát... rendben... örültem a találkozásnak... jó lenne valahol még összefutni.- Nézett rám.

-Igen igen, jó lenne. Én is nagyon örültem, na akkor.. szia!

Mosolyogtam, majd kimentem az ajtóig. A vonat lassan megállt, csak figyeltem az új helyet. Hasonlónak tűnt, mint London. Aztán leszálltam. Hirtelen elkapott az az “új” érzés. Az volt a baj, hogy itt még sosem jártam, így azt sem tudtam, hogy a bátyám merre lakik, és hogy én egyátalán merre állok.. Addig eljutottam, hogy kijussak az állomás elé. Kellett, hogy pár emberrel beszéljek, hogy eligazítson, mert fogalmam sem volt az egészről. Az emberek jöttek-mentek, én pedig csak álldogáltam tétovázva, majd hogy ne tűnjek már annyira retardáltnak, elindultam arra, amerre irányítottak. Azt hittem sosem érek  át már magán a városközponton is. De jobb mint London. Lassan kiértem a kertvárosba, és figyelgettem az utcatáblákat, igen szép volt a város, a környék. Meg tudtam volna szokni, ezt már láttam. Közben figyeltem a címet, és lassan megtaláltam az utcát. Egy darabig sétáltam, mire megtaláltam a bátyám házát. Most kicsit itt elkapott a fura érzés, hogy itt vagyok, és most találkozok vele, odasétáltam az ajtóhoz, és csöngettem. Pár másodperc múlva ajtót nyitott, és megismert.

-Eleanor? – Kérdezte, és engem szemlélt, eléggé meglepődött, hogy itt lát, de örült nekem.

-Igen.. ugye bejöhetek..? – Néztem rá kérlelően.. nem örültem én se annak, hogy itt maradni jövök, de nincs hova menjek..

-Persze.. csak fáradj beljebb.. – Állt arrébb, hogy be tudjak jönni.

Azzal átléptem a küszöböt, a cuccaimmal együtt, majd ott leraktam őket. Körbenéztem a házban. Nem volt túl nagy, de nem is volt kicsi sem. Olyan takaros, egyszerű, semmi giccs. Ahogy az ajtón beléptem a nappali fogadott, onnan az emelet megy szemből, balról konyha, ami majdnem egybe van a nappalival. jobbról még volt két ajtó valamilyen szoba, vagy talán fürdő..

-Szép ház. – Jelentettem ki.- Lakik még veled valaki?

-Igen a barátnőm, Ashley… - Mosolygott, majd becsukta az ajtót, és odajött elém. – Majd megismered. És hogyhogy erre jártál? – Kérdezte.

Itt kicsit megálltam mindennel, vettem egy nagy levegőt.

-Mert már nem tudok hova menni többé.. – Éreztem, ahogy a szemeben a könnyek ülnek már, aztán csak figyeltem az arcát, ahogyan rám néz, és megretten. Nagyon ki tudott ülni az arcára minden érzelme, ahogy nekem is, látszott, hogy tényleg hasonlítunk…

-Mert mi a franc történt? – Kérdezte aggódva, de kicsit idegesen..

-Louis történt… elment,.. vége… kész… - Itt elsírtam magam, nem bírtam tovább.

-Na ne… csak ajánlom neki, hogy ne jöjjön velem szembe valahol…

Azzal megölelt, és én is őt, és kiengedtem a sírást. Itt már nem érdekelt semmi. Hagytam, hogy ömöljenek a könnyeim, de nem tudtam, hogy innentől kezdve merre kanyarodik el az életem… mindenre gondoltam csak nem jóra. Nélküle üres volt minden, és semmi nem töltötte ki azt az űrt, amit maga után hagyott. Sok minden történt előtte, és annyi értelmet éreztem az életemben, hogy ő itt van… ettől kaptam erőt, hogy fölálljak.. de mégis elment… hát persze… hiszen nincs olyan a Földön, aki engem sokáig is kibírna…

Lassan megnyugodtam, egy pontot figyeltem némán, és letörten, aztán elengedtem végre.

-Ülj csak le jó? Hozok neked teát. Éhes vagy?

-Igen… - Nyüszögtem, aztán leültem a kanapéra, és figyeltem, ahogy ott a konyhába tevékenykedik... egyátalán nem bénázott semmivel. Itt akartam meghalni ezen a kanapén, innentől kezdve semmi értelmét nem láttam az életemnek.

-Mit szeretnél enni? – Kérdezte, majd elővett egy  tányért.

-Azt, amit elém teszel. Nem nagyon érdekel most ebben a helyzetben. – Mondtam, és figyeltem, ahogy kiszed valami kaját.

-Jaj, ugyan. – Mondja, aztán odahozta nekem.

Elvettem tőle, aztán csak néztem. Eddigi életembe ilyen kaját még nem láttam, de jól nézett ki.

-Ez mi? – Kérdeztem, aztán tányéromról rávetettem a pillantásom.

-Ír burgonyapüré. Nyugi, nem maradék, mert most csináltam. – Nevette el magát kicsit.

-Jól néz ki, és az sem zavart volna. – Azzal belekóstoltam, és ízlett.

-Na? – Ült le a kanapéra mellém.

-Jól főzöl, ez már biztos. – Jegyeztem meg, és a villámmal felé böktem.

-Én szeretek is. – Mondta, és mosolygott rám.

-Ez tényleg ritka dolog a fiúknál.. hogy főznek… akkor ketten főztök Ashley-vel? – Tettem hozzá, és csodálkoztam, majd egy kicsit jobban elhelyezkedtem mellette a kanapén.

-Szokott ő is, úgyhogy nálunk a kajával itt nincsen gond.. – Nevette el magát.

-Értem.. hát.. és amúgy ő hol van most? – Kérdeztem, és néztem rá.

-Barátnőivel van… előtted ment el nem rég, de majd jön haza. Most pedig mesélj, hogy mi történt. – Nézett rám nyomatékosítva.